Kiss Miklós Úrral beszélgetünk a Rákosi korszak időszakáról, amikor embereket félemlítettek meg, tüntettek el, családokat deportáltak, aminek része volt a hortobágyi GULAG-ra történő kitelepítés is.

Miklós bácsi, kérem, néhány gondolatot mondjon magáról!

Én 1945-ben születtem Dömsödön. Édesapám hatvani volt, ide költöztünk 1948-ban, itt éltünk. 1950-ben integráltak bennünket a Vasút utcai házból. Tulajdonképpen, mint 5 éves gyerek nem sok mindent tudtam. Arról volt szó, hogy a templomnál tüntetés van. Természetesen Édesapám szolgálatba volt nem tüntethetett. Édesanyám református, ő pláne nem ment a katolikus templom elé tüntetni.

A lényeg az, hogy június 26-án este eljöttek a rendőrök és apámat elvitték 5 perc kihallgatásra. 39 hónap múlva láttuk újra. Hajnal 4-kor megjelent egy teherautó a házunk előtt és azt mondták, hogy pakoljunk, mert visznek bennünket. Hogy hova, azt nem tudtuk. Nagybátyám átjött és megkérdezte, hogy mi történik? Az őrmester, aki a teherautóval érkezett annyit mondott, hogy jobban teszi a sógorasszony, ha pakolnak, mert az, az, övék, amit elvisznek. Azt is megkérdezte a nagybátyám, hogy milyen alapon visznek bennünket? Mi a bűnünk? Annyit mondtak, hogy a klerikális reakció elemeitől meg kell tisztítani a várost. Hát el lehet képzelni, hogy 5 évesen én ebből mennyit értettem. A lényeg az, hogy azért kellett gyorsan pakolni, mert sötétben szerették volna elhagyni Hatvant. Lehúzták hátul a ponyvát és mentünk. Igazság szerint, amikor legközelebb megálltunk, az már a Kilenclyukú Híd, a Hortobágy folyó partja volt. Ott állt az a 34 teherautó, amivel a hatvaniakat elvitték. Nem tudtuk, hogy miért, de nagyon sokat vártunk. Aztán utólag már tudjuk, hogy akkor osztották el, hogy ki hova kerül. Az egyik része a Borzas tanyára – ez Nádudvar és Karcag között van -, a másik része pedig a Kónya tanyára, amelyik Hortobágy után a Balmazújvárosi határon helyezkedik el. Nagyon figyelmetlenek voltak az elosztásnál, mert olyan is előfordult, hogy mondjuk a nagyszülők az egyik helyre kerültek, a fiatalok a másik helyre. Tehát ezzel igazából nem foglalkoztak.

Amikor megérkeztünk, akkor tulajdonképpen helyünk sem volt, mert a Borzas tanyán már a dél-magyarországiak ott voltak családostul. Az apukák is ott voltak velük. Azért, hogy szállást csináljanak nekünk, az istállóból kihajtották a marhákat. Bealmoztak és kiszögeltek 40 cm-t karókkal, ez lett a gyerek férőhelye. 70 cm-t a felnőttnek. Tehát meglehetősen zord körülmények között voltunk. Az első héten az ennivalóról a családoknak kellett gondoskodniuk, utána indul el a konyha. Volt aki hízót hozott, volt aki kecskét, volt aki szalonnát. Tulajdonképpen ezeket az ennivalókat begyűjtötték és a konyha javára elkönyvelték.
Állami gazdaságok voltak, az ottani munkát kellett végezniük a felnőtteknek. Például a rizsnek a művelését, vagy éppen a tinóknak az ápolását. El lehet képzelni, hogy ha valaki előtte állatokkal nem bánt és a magyar szürke tinó a 170 cm hosszú szarvával áll bent a jászolnál, és oda kell menni és azt meg kell etetni, az azért nem könnyű. Ilyen munkát kellett végezni. A raboknak ezért a munkáért fizetés járt volna elvileg az állami gazdaság részéről, amely olyan 400-450 Ft volt havonta. Az ellátmány is pénzbe került, mindegy az, hogy az feketekávé volt, vagy szalonna, vagy bármi, egyre megy. Valami étel és valami egyszerű vacsora, ez 6 Ft-ba került. Amennyiben gyerekek voltak, az ő étkezésük a felébe került. Tehát mi édesanyámmal és a bátyámmal naponta 12 Ft-ért étkeztünk. Ami azt jelentette, hogy gyakorlatilag a fizetésből semmi nem maradt. Amit még meg kell jegyezni, hogy a gyerekek közül, aki a 10 évet betöltötte, annak már dolgoznia kellett. Természetesen a képességükhöz illő munkát kellett végezniük. Nyilván valaki lehetett libapásztor, vízhordó, vagy olyan egyéb őrfeladatokat látott el, amit el tudott végezni.

Amit tudni kell, hogy ezek zárt táborok voltak. Ahol mi voltunk, akörül vizes árok volt. Az őrségnek németjuhász kutyáik voltak. Onnan elmenni nem lehetett. Hogy csak egy példát mondjak: én, mint fiatal gyerek nem vigyáztam magamra. A mandulám úgy bedagadt, hogy nem kaptam levegőt, ezért meg kellett műteni és el kellett menni Debrecenbe a klinikára. Az ÁVH-s kisért a klinikára is, meg vissza is. Nem lehetett szabadon menni, őrzött hely volt.

Miklós bácsi említette, hogy milyen nyomorúságos körülmények között voltak. Milyen higiéniai körülmények, tisztálkodási lehetőségek voltak?

Hát erről nem sok jót lehet mondani. Az illemhely szovjet mintára kiásott gödör volt, ami 80 cm X 2m X 6 méter. Azon az a bizonyos kecskebak, amire kiül az ember a pusztában. Volt olyan, amikor betelt és elfelejtették elföldelni. Az egyik sorstárs gyerek beleesett, de szerencsére egy felnőtt elkapta a kezét. A másik dolog, hogy a tábor közepén volt egy kút. Onnan lehetett vinni a vizet, ami legfeljebb lavórban mosakodáshoz volt jó. Komoly tisztálkodásra csak nyáron volt lehetőség, amikor a Hortobágyban meg lehetett fürdeni. Nem beszélve arról, hogy a sár az vendégmarasztaló volt, a gumicsizmát is úgy kellett belőle kihúzni, hogyha esős idő volt.

A higiénia hiánya miatt gondolom sok megbetegedés volt. Ezt, hogyan kezelték? Volt rendszeres orvosi ellátás?

Nem volt orvosi ellátás. Még annyit, hogy mondtam ezt a kutat. Volt olyan, ahol a táborban a trágyalé belefolyt a kútba, ahonnan az ivóvizet merítették. Volt, ahol emiatt a gyerekek tífuszt kaptak. Tehát a körülményről ennyit.

Ezeket a táborokat azért létesítették, hogy az állami gazdaságok munkaerő gondját megoldják. Ezt úgy magyarázták el finoman a felnőtteknek, hogy veletek fogjuk megzsírozni a földet. Tulajdonképpen ennek voltak jelei is, mert elkezdtek vályogot veretni, azzal, hogy majd épületeket építenek. De az erdőgazdaság nem biztosította a fát, ezért nem lehetett a tetőt ráépíteni, így a vályogot a téli eső szétmosta. Tehát ez úgy, ahogy akarták, nem valósult meg.
Ez a dolog egyébként visszaköszönt a szabaduláskor is, mert az természetes, hogy az oda deportált emberek tisztességgel végezték a munkájukat és az állami gazdaság vezetői megkérték őket, hogy akiknek nincs hova menniük, azok maradjanak ott, mert ők szívesen látják őket, és dolgozhatnak náluk. Tehát ebben volt egy hátsó szándék, hogy maradjanak munkások.

Olyan emberekkel szerették volna a Hortobágyot benépesíteni, akiknek nem volt otthoni kötődésük? 

Nem benépesíteni, dolgoztatni. Még egy dolog. Nem arről volt szó, hogy nem volt családjuk. Arról volt szó, hogy kitiltották őket, nem mehettek haza. Én hatvani voltam, mi jöhettünk Hatvanba. Igaz, hogy a  mi lakásunkban laktak, ezért a nagyanyámnál vagy albérletben éltünk. A déli országrészben lakókat nem engedték haza. Ezért merült fel, hogy ha nem tudnak hova menni, akkor maradjanak ott és dolgozhatnak tovább fizetésért.

Tulajdonképpen az első fél évben a levelezés nem nagyon működött, pedig jó lett volna, mert a kistarcsai táborban még nagymamám meglátogathatta édesapánkat. Utána a recski táborból már semmi hír nem volt. Gyakorlatilag egy jó fél év után, havonta megvolt a levéltranszport oda és vissza, amelyet természetesen cenzúráztak. Akkor már elindult az is, hogy csomagot lehetett küldeni. Később kialakult, hogy évente egyszer látogatni is lehet, amely meghatározott időpontban és meghatározott helyen történhetett.

Önt 5 éves korában vitték el. A taníttatásuk meg volt oldva?

Táboronként általában szerencsére volt olyan ember, aki el tudta végezni a tanítást. Ez azért fontos, mert a tanított gyerekekhez a településekről kijöttek vizsgáztatni, ezért nem volt lemaradás a tanulmányokban. A táborban a tanulás közel olyan szintű volt, hogy itthon nem kellett évet veszteniük a gyerekeknek.

Olyen pozitív emberi tulajdonságok, mint összetartás, becsület, tisztesség, felértékelődtek?

Egy 5 éves ember nem tudja ezt megítélni. De volt egy alapvető összetartás. Volt egy alapvető segítség egymás iránt. Természetes dolog volt, hogy minimális összetartás működött. De az is természetes, hogy ellentétek is adódtak.

Édesapja Recsken volt internált.

Amikor édesapámat elvitték, az Andrássy út 60-ba került. Próbálták vallatni a társaival együtt. Próbálták rávenni őket, hogy tanúvallomást tegyenek. Mivel nem vallottak, ezért igen-igen rendesen helybenhagyták mindannyiukat. Végül Kistarcsára kerültek. Ott voltak egy ideig és onnan kerültek Recskre. Amikor oda kerültek, akkor egy kőbányának az üzemeltetését kellett végezniük. Ez egy ténylegesen bekerített zárt tábor volt. Magaslesek, géppuskaállások voltak és onnan senki nem mehetett sehová. Amikor a ruháikat levetették, édesapám a szakmájához híven, mint szabó, szépen összehajtogatta. Annyit mondott neki az ÁVH-s, hogy ne törődj a rongyokkal, veled sem kellene számolni. Körülbelül ennyit a hozzáállásról.

Természetesen azt figyelembe kell venni, hogy az ottani internáltak úgy lettek elbocsátva, hogyha a következő 10 évben a tábori eseményekről beszélnek, akkor visszakerülnek. Ennek okán nem sok mindent tudunk róluk. Amikor édesapám hazajött, aki normálisan 80-85 kg-os ember volt, 39 kg-os testsúllyal érkezett. Annyit mondott neki az orvos, hogy nehogy jóllakjon, amikor hazaér, mert akkor azonnal meghal.

Sokáig nem is beszélt ezekről az évekről?

Nem beszélt.

Mint ahogyan a hortobágyiak sem beszélhettek ezekről az évekről, mert be lett nekik ígérve, hogy visszakerülnek. Van, aki Recskre, van aki Tiszalökre, van aki Hortobágyra. Mennyire kísérte végig az életüket ez a deportálás?

Azt tudni kell, hogy amikor hazajöttünk és az iskolát folytatni kellett, azok, akik nálam idősebbek voltak, nagyon nehéz helyzetbe kerültek. Mert sem az ipari iskolákba, sem a középiskolákba nem vették fel őket, mert ment utánuk a káderük. De ez nyilván édesapámnál is érvényesült, mert elhelyezkedett a konzervgyárban – a nemes feladata az udvarseprés volt . 6 héttel később a gyár megkapta a nácionáliát és elbocsátották. Ezután elment a Mátra Vidéki Erőműhöz, ahol a salakhányó felé fordították a tüzescsillét. Ez is 6 hétig tartott, ott is jött a Káder lap, onnan is elbocsátották. Azután elment répát szerződtetni, ami azt jelentette – mivel akkor magángazdaságok voltak-, hogy egész télen a hóban járta a Jászságot, hogy a magángazdák mennyi répát óhajtanak termelni a cukorgyárnak. Ez egy kicsit már jobb állapot volt, de igazából ez sem volt egy biztonságos megélhetés. Aztán nagybátyám segítségével, Nagybátonyban bejutott a szénosztályozóba szénátvevőnek. Innentől egy kicsit könnyebbedett a sorsunk.

1957-ben, amikor a Káderkorszak kezdődött, vissza vették a vasúthoz. 1961-ben behívatták a Belügyminisztériumba és kapott egy pár soros papírt, hogy tekintettel arra, hogy ítélet nélkül tartották fogva, sem őt sem a családját nem érheti hátrány. Ez a papír azért volt nagyon fontos, mert mi mint fiatalok ennek a birtokában már járhattunk középiskolába, mehettünk egyetemre. Ettől függetlenül édesapánk a tábor nyomorúságos körülményei miatt Parkinson-kórban szenvedett a haláláig, mintegy 17 évig.

Sajnálatos dolog, hogy szüleim, akik végigszenvedték ezt a korszakot, nem élhették meg a rendszerváltást. Édesapám 1986-ban halt meg, édesanyám pedig 1989-ben. A rendszerváltáskor a helyi szervezet akkori vezetőjével, Nagy Antallal kértük, hogy édesapánk legyen a rangjába visszahelyezve. Ezt meg is kapta. De azért elgondolkodtató, hogy végigélt egy életet úgy, hogy az előmenetelébe nem számították bele a recski éveket.

Köszönöm a beszélgetést!