Visszaemlékezé Édesapám 1945.05.21 – 1947.07.23. között „MALENKIJ ROBOT”-ban eltöltött idejére, annak előzményeire és családjára történt hatásokra.

Édesapámat Csehszlovákia Pozsony városában vitték el az oroszok – mint polgári személyt – úgymond a „malenkíj robot”-ra.
Ahhoz, hogy érthető legyen az elfogás helye, az előzményeket feltétlenül szükséges megismerni.
Édesapám Újpesten a – jelenleg is részben működő – Gyapjúszövő gyárban dolgozott. Tekintettel arra, hogy kimagasló szaktudású szövőmester volt, a gyár vezetése úgy döntött, hogy Győrben a Linum Tausig gyárba áthelyezi az ott beindítandó szövöde gépeinek üzembe helyezésére. Így 1942-ben édesapám a családjával együtt Győrbe költözött a gyár Teleszki út 1-ben lévő gyári dolgozók részére fenntartott lakóházába.
Fentiekből adódóan a háború minden borzalma ott érte a családot. – Német megszállás, nyilas hatalom, légitámadások sokasága.

Talán nem mindenki által ismert, hogy Győr, mint iparváros minden légitámadásnál szőnyegbombázást kapott. Egy ilyen bombázás alkalmával a gyár, gyújtóbomba becsapódástól jórészt megsemmisült. A tető fémszálas üvegtáblái az alattuk lévő gépekre ráolvadtak. (Olyanokká váltak, mint a fátyolba burkolódzó menyasszony).
Ezek után a német tulajdonos úgy döntött, hogy a megmaradt gépeket leszereli és Németországba viszi, hogy ott újra termelésbe állítsa. Ehhez viszont szükség volt jó szakemberekre. Így édesapámat a gépekkel együtt áthelyezte németországi gyárába. Ezt az áthelyezést édesapám úgy fogadta el, hogy családját is magával viszi. Szüleim részéről gyors volt a döntés annál is inkább, mivel az akkori hírek arról szóltak, hogy az orosz katonák Magyarország területén a lányokat, nőket megerőszakolják. Szüleim ettől féltették két nővéremet, akik 16 és 17 évesek voltak, ezért elfogadták a lehetőséget.

Az indulás kb. 1945. február vége-március eleje lehetett (erre pontosan nem emlékszem, mivel akkor még 6 éves sem voltam) vasúton tehervagonokban a leszerelt gépekkel és szakemberekkel, családokkal együtt útnak indultunk.

Cundorf-nál a vonat megállt, mert előttünk a vasúti vágány bombát kapott – később a tehervonat is – leszálltunk és gyalog indultunk tovább kevés kézi poggyásszal. Nehéz volt a menetelés, mivel aláaknázott területen jártunk, így katonák segítettek, úgy, hogy puskatussal mutatták, hogy hová léphetünk. Több kilométer gyaloglás után Brukkirályhidánál egy repülőgép alkatrészeket szállító vonatra sikerült feljutnunk. A bombatámadás ismét utolért, megint gyalogolhattunk.
Az úton teherautó konvoj jött segítségünkre. Valamennyiünknek sikerült a platókra felkapaszkodni. Mindenki azt gondolta, hogy az autók azonos cél felé mennek, de ez nem így volt. Nővéremék elkerültek tőlünk egy elöl haladó autóra, mi hárman később tudtunk helyet kapni. Valamennyi embert felvettek a teherautók, de hogy melyik merre, hová ment azt egyikünk sem tudta. Így adódott, hogy nővéremék Németországot érintve kerültek haza Magyarországra 1945 augusztusában.
A mi teherautónk Csehszlovákia felé kanyarodva vitt minket. Ezt követően – váltakozva- számos jármű segítségével jutottunk tovább, érintve táborokat, ahol némi élelmet kaptunk és pihenhettünk. Végül ismét teherautók segítségével transzportunk Pozsonyba érkezett.
Amíg a Főtéren várakoztunk a további szállító járművekre az Orosz Parancsnokság katonái a férfiakat beterelték egy rácsos kapuval elkerített táborba. A férfiak valamennyien különböző életkorú, polgári személyek voltak.

Így került édesapám fogságba, úgymond „MALENKÍJ ROBOT”-ra 1945. május 21-én.
Mi édesanyámmal haza indultunk Magyarországra váltakozva szekéren és gyalog (a szekeret egy ló húzta, melynek csak egy szeme volt és mindig az árok felé ment). A MEDVE hídján keresztül jutottunk haza.

Győrbe nem mehettünk, mert már nem voltunk jogosultak az ott lakásra. Pesten lakást nem kaptunk. Édesapámról semmi hírt nem kaptunk. Nővéreimről semmit sem tudtunk. Végül édesanyám testvérei felváltva 1-2 hónapra befogadtak minket.

Testvéreim augusztus hónapban érkeztek vissza Magyarországra. A MÁVAG Vagon és Gépgyárban álltak munkába, mint gyors- és gépírók. Lakásunk nem lévén ők egy családnál kaptak lakhatási lehetőséget.

Édesapámról december környékén kaptunk hírt Kijevből, hogy él és jól van. Később Szaratovba került táborba. Ezt követően általában 6-8 havonta levélben tudatta velünk, amit lehetett, amit engedélyeztek. A levél formátuma hasonló volt a mai levelezőpapíréval, kevés írás és rengeteg bélyegző volt rajta. Mégis örültünk, mert megtudtuk, hogy sok sorstársával ellentétben ő még élt.

Abban az időben nagyon nehéz volt az élet.
– A magas infláció miatt a pénz értéktelenné vált. Nővéreim mire kézhez kapták heti bérüket, már egy kiló sót sem ért.
– Budapesten élelmiszert nem, vagy csak nagyon drágán lehetett kapni. Aki tudott vidékre utazott némi élelmiszerért. Édesanyám időnként a vonat tetején utazott, hogy élelemhez juthassunk. Mivel a pénznek értéke nem volt, a megmaradt ékszerekkel tudott fizetni.
– Mivel nem volt folyamatos bejelentett lakásunk, állami iskolába nem járhattam, ezért az iskolai menzából is kimaradtam, sokat éheztem. Magániskolába jártam 2 évig, melyért tandíj fizetségként édesanyám takarított és ruhát varrt.

Édesapám – külön értesítés nélkül – váratlanul nagy örömet okozva 1947. július 23-án megérkezett. Soványan, meggyötört, beteg emberként tért vissza a pokolból.
A 27 hónapig tartó „pokol” tele volt keserűséggel, éhezéssel, megaláztatással, különböző nehéz fizikai munkával a nyári melegben ugyanúgy, mint a rideg-hideg téli időben.
A munka valóban robot volt. Kolhozban a földeken dolgoztak, istállót takarítottak, állatokat láttak el. Egyik nap miközben marharépát szedtek a fagyos talajból, megjelent a nacsalnyik (munkafelügyelő) és azt kérdezte, hogy tud-e valaki fűrészporos kályhát készíteni? Édesapám azonnal jelentkezett és elkészítette a mindenkinek tetsző első fűrészporos kályhát. Azt követően sikerült – egy kis időre – üzemibe kerülni mindaddig, amíg a helyiségeket ellátta az általa gyártott kályhákkal. Azután ismét kikerült a földekre, de már egyre többször utasították, hogy különböző meghibásodott, eltört szerszámokat javítson meg. Javított szekeret, törött szekérkereket, gyalupadot, később az egyszerű gépekhez is oda engedték, hogy segítsen az ott dolgozóknak. Így műszaki tudásának köszönhetően egyre kevesebbet kellett a földeken dolgoznia. Ennek leginkább azért örült, mert fedél volt a feje felett és ételből is kicsivel többet kapott. Sokszor még az orosz katonák a csizmájuk, bakancsuk talpalását is vele végeztették. Talán e sokirányú munkának köszönhetően mikor édesapám beteg lett, kórházba szállították. Megállapították, hogy bélfertőzést és vérhas betegséget kapott. Némileg szállítható állapotba hozták és ekkor gyors döntéssel haza engedték Magyarországra.
Megérkezésekor még nagyon beteg volt, amellett, hogy 50 kg-ra lefogyott, mindkét kézfején és karján szőrtüszőgyulladásból eredő kelések látszottak. Mindezek ellenére örültünk, hogy itthon van. Elkezdődött a gyógyítási, gyógyulási folyamat, mely elég lassú volt.
A viszonylagos gyógyulás után állami segítséggel munkába állt. Sikerült olyan munkahelyet kapni, ahol lakást is biztosított a helyi Tanács. Cinkotán (ma XVI. kerület) egy magántulajdonú 4 gépes szövőüzem beindítása volt a feladat.

A lakás is abban a házban volt, egy romos, koszos szoba, konyha, kamrás helyiségből álló házrész. Még ennek is nagyon örültünk, hiszen végre együtt lehetett a szétszóródott család valamennyi tagja.

Édesapám a Szovjetunióban töltött időről a fent leírtakon kívül nem szívesen beszélt, de az is lehet, hogy nem beszélhetett. Nem tudtuk meg, hogy milyen körülmények között éltek, laktak, aludtak, tisztálkodtak. Később próbáltam erről kérdezni, de 1976. január 6-án bekövetkezett haláláig a leírtakon kívül mást nem tudtam meg.

Budapest, 2016. december

T.L-né
született: Bartha Lenke