1950. június 23-án éjjel fél háromkor otthon tartózkodtam a szüleimmel és két testvéremmel a Csongrád megyei Ruzsa községben. Éjszaka dörömböltek, ébresztő, mind az öten felébredtünk. A három gyereket a falhoz állították, majd a szüleinkkel közölték, hogy fél órán belül el kell hagyni a házunkat. Az összecsomagolt ruháinkat és háromnapi élelmet, amit engedélyeztek magunkkal vihettünk. Az állomás közel volt, csak át kellett sétálnunk. A rendelkezésünkre bocsátott marhavagont egy másik Ruzsai családdal osztottunk meg. A bevagonírozás után a szerelvény Szeged fele indult, majd odaérve közölték édesapámmal, hogy át kell szállnunk a Szolnok felé tartó tehervonatra. Úgy gondoltuk, hogy visznek bennünket a Szovjetunióba.

Összecsomagolásunk és bevagonírozásunk mindenféle ítélet nélkül történt. Délután értünk Tiszaszentimrére, ahol közölték édesapámmal, hogy megérkeztünk a telephelyünkre. A tiszaszentimrei gazdaság félreeső 9-es tanyájára vittek minket. Itt a szüleim kerestek két téglát, rátették a lábast és készítettek egy kis főtt ételt. Amikor a táborhelyre érkeztünk a rendőrség már készenlétben állt. Eloszlatta az embereket, ki hol fog lakni. A szüleim viszonylag fiatalok voltak, így egy magtár padlására kerültünk körülbelül százan. Az idősek a földszinti részen kaptak elhelyezést. Fekhelyül szalma szolgált. Akik nem fértek el a magtárban, a marha és juh istállóban, a trágya kihordása után tudták elfoglalni lakóhelyüket.

Június 25-én kezdtük az aratást. Élelmezésünk nem volt biztosítva, így csak az otthonról hozott élelmet tudtuk megenni. Több nap után az Állami Gazdaság próbált a táboron belül egy konyhát felállítani, hogy tudjunk dolgozni. Az itt dolgozó emberek parasztok voltak, értettek a fölműveléshez, amely később igazolást is nyert. Az Állami Gazdaság kitüntetést kapott.
Mindent meg kellett venni magunknak. Az Állami Gazdaság filléreket fizetett, ami az alapvető cikkekre is alig volt elég. Az öregekről is gondoskodtunk.

Magtárban, padláson, istállóban laktunk. Közeledett az ősz és valamit kellett kezdeni a 400-500 fős embertömeggel. Kitalálta a gazdaság, hogy építsünk barakkokat, házakat. Vályogtéglából építettünk magunknak, hogy mire megérkezik az ősz, valahol fűthető körülmények közé kerüljünk. Felépült a ház, késő ősszel beköltözünk a rizsszalmával befűtött szobába. Emeletes priccseken egy szobában harmincan-negyvenen voltunk. Mosakodni a kemence melletti pokróccal elfüggönyözött lyukban tudtunk.

A rendőrök minden reggel korán ébresztettek, sorakozót rendeltek el. A reggeli sorakozó alkalmából nem felejtették el közölni:
„Itt fogtok megdögleni, itt fogjátok megzsírozni a hortobágyi földet”

Később engedélyezték, hogy levelet is írhassunk, amit rajtuk keresztül cenzúrázva küldhettünk. Egy hónapban egyszer csomagot is kaphattunk. Igen rossz körülmények között éltünk. Naponta 15 dkg kenyeret, szalonnát kaptunk. Akik gátépítésre, csatornázásra voltak beosztva, azok 30 dkg-ot kaptak. Főtt ételt is készítettek a „szakácsaink”, tésztát, krumpli, káposztát és egy héten egyszer húst is kaptunk. Ruhánk elkopott, elfogyott. Emlékszem, hogy a 37-es lábamra 40-es bakancsot kaptam, amit kapcával viseltem. Harisnyánk nem volt.

Ha betegek voltunk, egyszer egy hónapban jött az orvos, aki „ellátta” a betegeket. A hazajövetelem után derült ki, hogy a tüdőmben van egy beszűrődés, elmeszesedés. Ha gyengébb vagyok ott is maradhattam volna, ahogy sokan nem élték túl ezeket a körülményeket.

A hitet tartottuk családi körben. Ha valaki meghalt, a végtisztességet sem engedték, hogy megadjuk neki.”Kidobták az árokpartra!”

Édesapám mindig tartotta bennünk a lelket, meglátjátok egyszer úgyis kiszabadulunk, de ti gyerekek jegyezzétek meg, mindent el lehet venni tőletek, de a tudást sohasem. Ha kijövünk a táborból tegyetek meg mindent annak érdekében, hogy ezeket a szavakat soha ne felejtsétek.

Szabadulásunk Sztálin halála után, 1953 őszén történt. Mi sem mehettünk haza, úgy ahogy a többiek sem.

Szegeden idegenek fogadtak be egy földes pincehelyiségbe, aminek kis előterébe el tudtuk helyezni a szenet, fát és a teknőt. Mind az öten dolgoztunk, plusz munkát végeztünk, aratást, cséplést, cseresznye, meggy szedést. Így öt év után Édesapám tudott venni egy kis házat, amit rendbe hoztunk.

19 éves koromban beiratkoztam a szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumba, s egy héten négyszer, délután öttől kilencig jártam munka után iskolába.

Férjhez mentem s befejeztem a IV. évfolyamot majd elvégeztem az egy éves csecsemő és gyermekgondozói iskolát.

Érettségi után jelentkeztem a Szegedi József Attila Jogtudományi Egyetemre, ahova maximális pontszámmal kétszer nem vettek fel! Ezután elmentem az egyetem rektorához, elmondtam, hogy hol voltam a családommal 3,5 évig – tudott róla – s rektori engedéllyel felvettek az esti tagozatra. Jól tanultam, dékáni engedéllyel a 4-5. évet összevonhattam, mert az első osztályt kezdő fiamnak szerettem volna segíteni. (Jelenleg van egy unokája és egy kislány dédunokája is.)

Sikeresen elvégeztem az egyetemet. Ismeretség révén a Szegedi Városi Tanács II. kerületében szociálpolitikai előadó lettem. Két évvel később a Szegedi Városi Tanács Építési Osztályára kerültem. Ezt követően az I. kerület Igazgatási Osztályára, majd a Városi Tanács Ügyfélszolgálati Irodájának „csak” csoportvezetője lettem, mivel nem voltam párttag.

Budapestre költözésem után a XX. Kerület Önkormányzatának jegyző helyettese lettem nyugdíjazásomig. A rendszerváltás után a VI. kerületi Önkormányzat Bizottsági ülésein vettem részt.

Több mint 10 éve a Hortobágyi Kényszermunkatábor Egyesületének Titkára vagyok. Szívesen csinálom, mindenféle segítség nélkül.

(Megjegyzés: Mária néni egy héten kétszer is megebédelteti szerény jövedelmű sorstárs ismerőseit).