Bözsi néni meséljen nekünk. Kezdjük az elején. Itt született Újhartyánban?

Igen, itt születtem. 1927. január 11-én, jövő hónapban leszek 90 éves. Amikor az oroszok bejöttek akkor voltam 18.

Iskolába járt még vagy már dolgozott?

Nem dolgoztam, polgári iskolába jártam. Amikor végeztünk, már nagyon bombáztak mindenfelé. Volt egy fiatalember, akivel együtt jártunk iskolába, ő felment egy évre Pestre. Hazajött, hogy ő ugyan ott nem marad. A mi korosztályunkat tönkre tette a háború. Amikor bejöttek az oroszok bujkálni kellett.

Újhartyánban is voltak oroszok?

Igen, ide is bejöttek, olyan november 5-én. Én minden első pénteken gyóntam és áldoztam, ezért emlékszem. Péntek reggel mikor mentem a templomba, elindultam láttam, hogy itt idegen katonák vannak. Ők voltak az oroszok. Ezért akkor nem mentem a templomba. Éjjelente már bujkálnunk kellett. A harmadik szomszédnál a padláson bujtunk. A mamám nem jött, mert a két öcsém sírt, hogy ők is jönni akarnak, de ők nem jöhettek oda. A nagynénikém jött velem végül. Vele aludtam, mert félt egyedül. Felmentünk a padlásra, ott volt egy fészek készítve szalmából. Azt mondták nekünk: „Ha halljátok, hogy nyílik a kamra ajtó és hangosan beszélek, akkor ugorjatok le”. Én ekkor sírni kezdtem, hogyha leugrom, eltöröm a lábam. Azt mondta a debreceni tanítónő ott: „Ha sír, akkor menjen haza.”. No, én mentem is, a nagynéném is jött utánam. Láttuk, hogy ott vannak az orosz katonák. Ezért nem mertünk a lakáshoz menni, felmásztunk a disznóól tetejére. Párna meg pléd volt nálunk, ott lefeküdtünk. Lapultunk, mert ott volt egy nagy orosz katona, aki ha felnézett volna, meglátott volna minket. Reggel haza mentünk végül. Édesapám műhelyében laktunk ezután. Sokan voltunk itt.

Mennyi ideig laktak így?

Olyan két hónapot, de itt semmi baj nem volt. Karácsony előtt elmentek az oroszok, akkor takarítottunk és előre költöztünk a házba.

Ekkor már nem kellett bujkálni?

Nem, akkor már más volt.

Mikor vitték el Önt?

Karácsonykor jött a tanácsházáról egy tisztviselőnő. Azt mondta, hogy „Jaj, itt úgy fog sírni a falu, bömbölni, hogy jaj.” Miért mi lesz – kérdeztük. Nem tudott semmit, csak annyit, hogy mindenkit összeírnak. Édesapámat és engem írtak fel.

Mi alapján történt az összeírás, hogy a családból csak Önt és az édesapját írták fel?

Név alapján történt. Sváb községben laktunk, német hangzású nevünk volt.

A testvéreit azért nem írták fel, mert kicsik voltak?

Persze, kicsik voltak. Én voltam 18 éves, a nagyobb 14, a másik meg 9 éves volt. 16 éves kortól vitték el a gyerekeket. Jött egy helybéli ember, hozta a névsort, hogy keressük meg a nevünket és írjuk alá. Utána kellett menni és jelentkezni. Mindig üzent az orvosunk, hogy mit csináljunk. Egyszer azt mondta nekem: „Bözsi ne jöjjön be jelentkezni.” Ekkor én elmentem Kakucsra, hogy onnan szombaton Ócsára menjek, hátha onnan senkit nem visznek el. Aztán jöttek futva az ismerősök, hogy menjek haza jelentkezni, mert ha nem jelentkezem, a szüleimet kivégzik vagy elvisznek mindenkit. Haza mentem, jelentkeztem, ott fogtak. Sokan voltunk a Tanácsházán. Az épületen volt három ablak, én a középsőn kiugrottam, a nagynéném elkapott és haza mentünk a kertek alatt. Vasárnap éjjel jöttek is értem. Elhajtottak bennünket a kocsmába. A táncteremben volt szalma letéve. Férfiak, nők oda voltak lefektetve. Egy helybéli férfi jött, felállt a padra és azt mondta: „Asszonyok, lányok menjetek a dabasi iskolába, ott be van fűtve.” De senki nem ment. Kedden elvittek bennünket Ceglédbercelre.

Mivel vitték Önöket?

Lovas kocsival. Négyes sorban, géppisztolyos katonák kísértek. Édesapám adott nekem egy címet Albertirsán, hogyha tudok, szökjek meg, ezek az emberek majd elbújtatnak. De figyeltek az oroszok, nem lehetett leugrani a lovaskocsiról. Szerdán még hoztak német ajkú embereket. Csütörtökön bevagoníroztak, pénteken pedig elindultunk.

Élelem és ruha volt Önöknél?

Vihettünk magunkkal 2 mázsát. De hol tudok én 200 kilót vinni? Ruha is kellett, meg takaró is. Amit tudtunk vittünk. Édesapám disznót vágott. Egy magyar katona mondta apámnak, hogy a disznói közül egyet vágjon le, süsse le a húst a gyerekeknek, mert el fogják vinni a hízókat.

Mit mondtak mennyi időre mennek?

Azt mondták csak két hónapra megyünk kukoricát törni. Marha vagonokban vittek minket. Volt 100 lejem, ezen vettem friss kiflit. 4 vagy 5 kiflit kaptam érte, ezt útközben megettük. Majd áttettek minket az orosz vagonokba. Itt szépen betetvesedtünk. Ruhatetű, fejtetű. Nagyon borzalmas volt, hogy nem tudtunk rendesen mosakodni. Amikor megérkeztünk Donbászba kivagoníroztak minket, elvittek egy fürdőbe. Azt a boldogságot, hogy egy hónap után megfürödhettünk. Itt már nem szégyelltük magunkat, levetkőztünk. Egy orosz katona meg lesett minket. Nagyon sokáig tartott még elpusztultak a peték. Meg minden tele volt poloska vérrel.

Hova kerültek elszállásolásra?

Lágerba. Azt mondták amerikai láger. Még kész sem volt, csak a mellettünk levő. Sok volt belőle, 18 összesen. Mindig párosával mentünk a wc-re. Ott mindig hallottunk jó híreket, hogy ekkor meg akkor megyünk haza. Az imakönyvet a kulcsra akasztottuk és ahányat fordult, azt mondtuk annyi hónap múlva megyünk haza. Azt mondta egyszer egy taksonyi ember: „Lányok, nem megyünk haza. Akkor megyünk majd haza, ha az 5 éves terv készen lesz.” Megharagudtunk rá, hogy miért mondd ilyesmit.
Eleinte nem dolgoztunk, csak havat söpörtünk.

Volt ellátmány?

Nem nagyon. Egyik reggel mondták, hogy paradicsomleves van. Úgy örültem. Oda mentem, láttam, hogy a zöld paradicsom van megfőzve vízzel. Sírva fakadtam, hogy ez a paradicsomleves. Azóta sem tudok savanyúságot enni. Fekete kenyér volt ott, toklászos, ami belement az ínybe. Szóval nem volt rendes étel.
Egy hónap után szétosztottak bennünket. Jártunk a 21-es lágerbe, a kertészetbe. Húztuk az ekét, mi voltunk az ökrök befogva. Az egyik dűlő úttól a másikig mentünk. Egyszer erre ment egy idős bácsi, azt mondta: „Ti nem ehhez szoktatok magyar lányok. Majdcsak túl lesztek rajta, csak tűrjetek egy kicsit. Nagyon sajnállak titeket.” Az orosz katona elkergette végül a bácsit.
Palántázni is kellett. Mindig csak káposztát. Ha nem néztek, elástuk a káposzta palántákat. A krumplit is mi ástuk, 180 négyszögöl volt mindegyik nőnek. De hol bírtuk mi ezt? Nagyon kemény volt a föld, mert ott állt 5 évig a front. Nagyon sok kemény csont, sisak került elő. Ásóval tudtunk csak ültetni. Az az igazság, hogy loptunk krumplit, aztán a mi kertészünk meg ellopta tőlünk.
Egyszer volt, hogy elmentünk egy kis templomnál, bementünk, mindannyian letérdeltünk. A pópa meg az asszonyok csak néztek bennünket. De jött az orosz és mennünk is kellett.
Ezután történt, hogy ki lett válogatva, hogy kik mennek a bányába dolgozni. Én is oda kerültem. A Tábori Nándor papnövendék is itt dolgozott. Ő megtanult írni és olvasni is oroszul. Végül ő lett a bérszámfejtő. Az oroszok jobban megszerették, mint a saját testvérüket. A magyarok is jól jártak így. Ha valami nem volt mindig mentünk hozzá: „Nándiii…”.
Én a szortírba kerültem. Ott válogattuk a salakot a szén közül.
Ezután kiütött a táborban a tífusz. Alig lehetett megismerni az embereket a betegségek miatt. Sokan meghalt kint.

A betegek kaptak valamiféle gyógyszert?

Dehogy kaptak, nem volt ott semmi. Én is tífuszos lettem. Egy hétig jártam úgy, hogy már beteg voltam. Minden betegséget elkapok, de soha nem lázasodom be. Ott meg csak az számított betegnek, aki lázas volt. Az egyik hartyáni asszony mondta végül, hogy Bözsi – mármint én – beteg, nem megy ma dolgozni. Ez az asszony odakísért az orvoshoz. De én közben összeestem az orvosi szoba előtt. Alig tette be a lázmérőt, én már mondtam vegye ki, de nem vette ki, én elájultam. Soha nem volt lázam, de akkor 41 fokos lázam volt. Ez volt szombaton, vasárnap jött a bizottság, mondták, hogy kiütéses. Elvittek a 18-as lágerből egy német orvoshoz, ő nagyon ember volt. Túléltem a tífuszt. Sokan meghaltak, a betegeket pedig haza hozták. Volt egy külön erősítő tábor a betegek számára.
1946. március 15-én jött haza az első csoport. Én voltam aznap a kenyeres. Tehát aznap én mentem a kenyérért. Amire visszaértem a többiek már elmentek a fertőtlenítőbe, aztán látom, hogy ott sorakoznak a kapunál. Oda mentem, engem is beállítottak a sorba, de én még akkor ott maradtam. Kint született egy fiam is.

A gyerekek hol voltak?

Velünk voltak. Mi voltunk négyen, meg négy gyerek volt velünk.

Bözsi néniék kint házasodtak össze?

Nem, mi még itthon. Szóval egyszer jöttek az irodisták. Azok kérdezték, hogy miért írtuk alá, hogy mi németek vagyunk. Mondtam, hogy én nem mondtam, hogy német vagyok, aláírtuk, mert alá kellett írni. Ránk parancsoltak. Végig nézte az egész listát. Azt hitték, hogy németek vagyunk, ezért tolódott a haza utazásunk. Aztán szeptemberben senki nem dolgozott. Október 27-én indultunk el. Mi a kisgyerekesek voltunk az utolsók. Elindultunk. Kijevben megálltunk, mert meghalt egy kisbaba. Máramarosszigetnél fertőtlenítettek, egy éjszaka itt voltunk, másnap pedig már Debrecenben. A laktanyában szállásoltak el bennünket. Akinek meglett a papírja, azt bevagonírozták és indultak haza. Kaptunk 20 forintot és konzervet. Ez volt az útiköltségünk. Éjjel értünk Ceglédre, ahol nagyon sokáig álltunk. Utána Bercelen. Az borzalmas volt, fekete volt az egész állomás. Németül kiabáltak, az egész falu ott volt. Reggel 7 körül értünk Pilisbe. A férfiak elmentek a faluba, beszéltek a postamesterrel, hogy üzenjen a Hartyániaknak, hogy itt vannak az ukrajnaiak. Fogadtak két teherautó, azzal jöttünk onnan haza. Azt gondoltuk minket, biztosan nem fognak fogadni. De az egész pilisi út tele volt emberekkel, még a harangok is szóltak. Engem is ott vártak a szüleim.

Miközben kint voltak, volt hírük a családról?

Igen, volt. Én is írhattam haza. Megírtam, hogy kisbabám van. Meg hogy nagy baleset ért. Fejbe vágott egy 60 tonnás kocsi a bányánál. De én nem tudom, hogy mi történt, csak hogy fejbe vágott. Egy hónapig nem tudtam magamról. A mamámnak ezt nem mondták meg. A szám ezért ferde, de nem engedtem megműttetni, mert eleget szenvedtem már.

A család együtt lehetett kint?

Együtt voltunk. Több gyerek született, elég sok. A Gulágon volt olyan ismerősünk, akinek született egy kislánya és oda adták egy orosz családnak. A kislány csak oroszul tudott. 5 évesen hozták haza, de semmit nem tudott magyarul. Alig akarták oda adni az oroszok a szüleinek. A kislány itthon aztán nem akart oroszul beszélni, annyira haragudott.
Ennyi volt az én történetem.

Köszönjük szépen!