A testvérpárral együtt beszélgetünk az otthonukban. Meséljenek, milyen volt az élet, a gyerekkor egy munkatáborban?

István: A Hortobágyra kitelepített táborok lámpákkal körbe voltak világítva. Gépfegyveres, farkaskutyás, rendőrnek öltözött ÁVO-sok vigyáztak ránk. Szögesdrót kerítéssel nem mindegyik tábor volt körbevéve. Az egyik ilyen például a Tiszalöki vízi erőműnél volt. Ott nem családok voltak, hanem egyének. Ide terelték be azokat a hadifogságból visszatérteket, akiket Debrecenben leválogattak és nem engedtek haza, hanem egy időre megint elítélték őket.

Ebben az időben történt meg először, hogy családokat telepítettek ki, nem pedig egyéneket, nem csak a családapákat. Az ország melyik részéből vitték el Önöket a Hortobágyra?

István: Minket 1951-ben Kunmadarasról vittek a Hortobágyra. A táborok zöme, már 1950-ben működött. Soprontól körbe a megyéken egészen Szegedig terjedt az a zóna, ahonnan elvittek embereket. A deklarált tény az volt, hogy háború lesz Jugoszláviával, ezért el kell távolítani a hatókörből az embereket. De még Sopron mellől is vittek el embereket. Mindenkit elértek.

A kitelepítés körülménye hasonló volt a többi családéhoz? A hajnali órákban zörgettek Önökhöz is?

István: Igen, hajnalban jöttek. A kitelepítésnek volt egy protokollja, amit a szovjetek dolgoztak ki. Az első mély álom után, amikor a következő álomszakasz kezdődne – ez olyan fél három körül van – zörgetnek az embereknél. A különbség annyi volt, hogy akik például Baranyából jöttek, azokat a vasútállomásra vitték, vagy saját szekerekkel mentek. Az elsők vasúttal lettek kitelepítve. Az egyéb helyekről való embereket teherautókkal vitték el, így Kunmadarasról is. Érdekes módon még a Tisza-menti kis falvakból (mostani Tisza-tó környékéről) is vittek el családokat. Ezek általában a gazdálkodó emberek voltak. Egy érdekes tendenciózus tévedés, amit a szabad nép annak idején hangsúlyozott, hogy hercegek, grófok, tábornokok és egyéb katonatisztek kerültek kitelepítésre. De ez a legtöbb esetben nem volt igaz. Általában a gazdálkodókat vitték el, akik nagyon kis földekkel rendelkeztek és kétkezi munkások voltak. A legkevesebb volt, aki gróf, báró, esetleg katonatiszt volt.

Dezső: Természetesen azok a csendőrök, akiket elvittek, ekkor már nem voltak csendőrök. Szinte mindegyik gazdálkodó volt. Ez a csendőrség szerkezetéből is adódott. A közcsendőröktől az altiszti szintig zömmel paraszti származásúak voltak, akik juttatásként csendőrségi földeken folytathatták a gazdálkodást. Aztán amikor a háború után a csendőrség megszűnt, ők ugyanolyan gazdálkodók lettek, mint a többiek. A kis falvakból a kocsmárost és a boltost automatikusan elhozták, mert nekik nagy volt az ismeretségük.

István: Ezek az emberek (a kocsmárosok) rendelkeztek magántulajdonnal, amit el lehetett venni. Náluk volt készlet, esetleg készpénz, amit érdemes volt elszedni.

Az Önök családja is magántulajdonnal bíró gazdálkodó volt?

István: Gazdálkodó család volt. Édesapám katonatiszt volt a II. Világháborúban, de megsebesült. Ezután részben gazdálkodott, részben autószerelő volt a Kunmadarasi repülőtéren. folyamatosan

Az édesapját a háború után megbélyegzésre került?

István: Nem került megbélyegzésre. A háború után is szolgált még egy darabig. Volt egy barátja a hadügyminisztériumban, őt kérte, hogy adjon neki valamilyen papírt. Kétnyelvű papírokkal tudták csak magukat igazolni. Amíg nem kapott új okmányokat, az újraoltási bizonyítvánnyal igazolta magát, amit még általános iskolában kapott. Ez piros színű volt és egy nagy angyal volt rajta. Elfogadták, mert piros színű volt. A hadügyminisztériumi barátja mondta, hogy decemberben menjen majd be az alakuló kormányhoz és ott adnak neki megfelelő papírt. Emiatt szolgált még a háború után. Igazából nem ő volt megcélozva a kitelepítéssel, hanem a nagyanyám, akinek nagyobb földje volt.

Ezt a nagyobb földet hány holdban képzelhetjük el?

Dezső: 1951-ben már csak 100 hold lehetett. Valószínű ennyi volt.

István: Nekünk szerintem már nem volt akkor annyi.

Dezső: Eredetileg nagyapánk 220 holdat örökölt. Ezt fejlesztette mintagazdasággá. Nagyapánk a ’30-as évek elején meghalt. Aztán rendeletben megjelent, hogy egy embernek 100 hold földnél nem lehetett több. Ekkora területen gazdálkodtak tehát tovább. Hivatalosan már nem is volt nagymamám nevén. A 3 gyerekéből 2 élt ekkor és egy részét átirata a nevükre. Édesanyám és nagynéném tulajdona lett.

Ez a családban maradt végül?

Dezső: Nagynénémék 1949-ben költöztök el Kunmadarasról. A földjeiket felajánlották az államnak, amit az állam elfogadott. Így az a föld már nem is volt.

Meg volt a célzott lista, hogy kiket kell vinni. A családok kaptak kis időt az összepakolásra?

István: Egy óra volt előírva, de ebben benne volt egy házkutatás is. Nálunk ez azt jelentette, hogy a házkutatás tartott háromnegyed órát, és negyed óra alatt kellett volna összepakolni. Természetesen ezt nem tudtuk betartani, mert édesapám és édesanyám ketten pakoltak fel a teherautóra. Én 9 éves volt, öcsém 5 éves. Mi keveset tudtunk segíteni.

Elindultak a teherautókkal. Hová kerültek?

István: Mi a Lenin-tanyára kerültünk. Ez Tiszapolgár és Hajdúnánás között van. Ott leraktak bennünket. Egy használaton kívüli, kisméretű, juh hodályba kerültünk. Szalmával vastagon be volt almozva, oda kellett bemennünk. Volt egy hatalmas rés az egyik végén, ezt be kellett tömni, mert már november volt és befújt a szél. Első éjszaka egy édesanya sikított, villanyt kapcsoltunk. Kiderült, hogy egy béka ült a kisbabája mellkasán. Másnap nagyjából 18 vödör békát hordtunk ki.

Dezső: A Lenin-tanya Polgártól 8 km távolságban van. A buszmegálló a mai napig Lenin tanya néven szerepel.

István: Viszont a megyei térképről eltűnt valamikor a 1970-es években.

Nevezzük ezt tartózkodási helynek, mert lakhelynek nem lehet. Itt maradtak végig?

István: Az épület megmaradt végig, de a társaságot szétköltöztették. A kitelepítettek 1950 végén vályogot vetettek és elkezdtek házakat építeni. Akiket kiraktak a hodályból – elsősorban a gyerekeseket –, azok kerültek a vályog épületekbe. Ezekben a házakban 6 szoba volt. Egy-egy házban több mint 10 család lakott együtt.

Az élelmezést hogyan oldották meg?

István: Amikor mi oda kerültünk már volt működő konyha. Egy Szatyor Győző nevű ember vitte a konyhát, voltak kisegítői is, ők főztek. A kosztért fizetni kellett. De a fizetés sokszor problémát jelentett a családoknak. Az órabérek rettentő rosszak voltak. Nagy valószínűséggel az állami gazdaság vezetősége szimbiózisban élt a rendőröknek nevezett ÁVO-sokkal. A rendőrök, amikor megérkeztünk megmotoztak mindenkit. Az ékszereket, vagy ami megtetszett nekik elvették. Például a kerékpárokat is. Felrakták a rendőrség padlására, aztán eladták őket. Amikor szabadult a társaság, a rendőrök szét tárták a kezüket, hogy fogalmuk sincs, hogy hová tűntek ezek. Fényképezőgépet, rádió készüléket, mindent elkoboztak.

Dezső: Én 5 éves múltam akkor. Megérkezésünk után be kellett menni a rendőrőrs szobába. Felszólított a rendőr parancsnok, hogy a zsebünkből mindent tegyünk ki. Én is kiraktam minden. Meggyőződésem, hogy minden 5 évesnek számára nagyon fontos dolgok vannak a zsebében. Nekem volt egy gyöngyház nevű bicskám, meg egy zsebkendő, ami még tiszta is volt. Ezeket sem kaptam vissza soha. Ezt már akkor nagy sértésnek vettem, azóta is bennem maradt.

Nem voltak tekintettel a gyerekekre?

István: Állítólag volt olyan előírás, hogy csak a 11 év fölötti gyereket lehet kihajtani munkára. Én 9 éves voltam, a következő év nyarán lettem 10 éves. Ettől függetlenül nekem is kellett dolgozni. Az aratásnál vízhordó voltam. Ez protekciós munka volt. 1 Ft 10 fillér volt a vízhordó órabére. Ez annyira alacsony volt, hogy ebből nem loptak. A többi órabért úgy szabták meg, hogy az állami gazdaság vezetője megcsapolta ezeket a pénzeket. Volt, hogy édesapám egész napos munkáért 2 vagy 3 forintot kapott összesen. Ezért volt nehéz időnként kifizetni az étkezésekért fizetendő kosztpénzt.
Az étkezésre kérdezett még rá. Voltak mulatságos történetek. A Deres házaspár – akik a szomszéd szobában laktak – mesélték, hogy jöttek éjszaka hozzájuk, hogy elviszik őket, pakoljanak. Ekkor a Deres bácsi a kéményből leakasztotta a sonkát, meg a szalonnát. A felesége erre azt mondta, hogy de hát jövünk vissza a kórházból, nem kell azt vinni. Azt mondták nekik a kitelepítők, hogy az ott tartózkodásuk aggályos, de ő azt értette, hogy ragályos. Innen jött a félreértés.
Egy hónapban egy csomagot lehetett kapni. Rokonok küldhettek élelmiszert. A csomagokat átkutatták, ami a rendőrnek megtetszett benne azt kivette. A kenyeret, kolbászt megkaptuk, míg a pálinkát sohasem.

Dezső: Miután beköltöztünk a szobába, volt egy sparheltünk is. Amikor kaphattunk csomagot, a saját főzésre tértünk át. Néha egyhangúnak tűnt a közkonyha. A bátyám sokáig nem ette meg a karalábé levest, mert hetekig azt kaptunk.
Már nős voltam, amikor egyszer nagy nehezen találtunk pót kávét. Kipróbáltuk a cikória kávét. Csodálkoztam, hogy mit szerettem rajta annyira a táborban.

Vacsorára mit kaptak?

Dezső: Vacsorát, azt nem kaptunk. Mindenki úgy oldotta meg, ahogy tudta.

Volt egy előírt munka. De egy mai 5 éves óvodában, egy 10 éves iskolában van. Óvoda gondolom nem volt. Iskola létezett?

Dezső: Óvoda is volt, igaz csak időszakosan. Két apáca pátyolgatott bennünket. Az volt a rendszer, hogy minden nap másik szobában voltunk. Játékokat, éneket adtunk elő. Tavasztól őszig sokkal szabadabban mozogtunk. Volt egy fiatal lány, aki megpróbálta ezt a kis csapatot összefogni. A tábor területén kirándultunk. Ha rossz volt az idő, akkor a szalmakazlak árnyékában mindenféle apró játékot kipróbált velünk. Az aprónép viszonylag szabadon jött ment.

István: Az állami gazdaság leszerződött szegfű termesztésre. A 9-12 éves kor közötti gyerekek munkája volt ez. 100%-ban gyerekmunkán alapult. Elvettették, ennek ápolása, betakarítása a gyerekek feladata volt.

A fizikai munka után az ember szeret megfürödni. Milyen körülmények voltak ilyen szempontból a Lenin-tanyán?

István: Vízmelegítés a sparhelten történt. A barakkban úgy oldották meg, hogy felaggatták a lepedőket és a nők ott tudtak tisztálkodni. Fürdőkád, zuhany nem létezett. Angol wc sem létezett, egy latrina volt, ami náddal volt eltakarva.

Ha valaki megbetegedett a táborban milyen szintű ellátásban részesült?

Dezső: Elméletileg hetente egyszer jött volna orvos a táborba. Gyakorlatilag sáros időben például egyáltalán nem jött a járhatatlan út miatt. Talán havonta egyszer jött arra orvos.

Az életkörülményeik nem nevezhetőek megfelelőnek. Fertőző betegségek, járványok voltak-e?

Dezső: Nem emlékszem, hogy lettek volna járványok.

István: Jó immunrendszere volt az embereknek. Ez 1950-ben történt, a háború nem rég ért véget. Az itt levő emberek többsége megjárta a frontot, ahol szintén ellátatlanság volt, így a fertőzésekre elővigyázatosak voltak. Jódot, hashajtót be lehetett szerezni.

Mennyire fordultak elő tbc-s megbetegedések? Kórházba elvitték a betegeket?

István: Voltak, akiket elvittek a Debreceni Kórházba. De ez egy rizikós dolog volt. Volt olyan orvos, aki komolyan vette a hivatását és volt, aki hűséges volt a párthoz.
Előfordult, hogy meghalt valaki. A temetésre a családot nem engedték oda. Volt egy kocsis, aki szállította a koporsókat, annak is azt mondták tegye le és menjen vissza a Lenin-tanyára. De ő kemény ember volt és azt mondta nem megy vissza, megvárja a temetés végét. Szerencsére ennek nem lett következménye.
Voltak olyan táborok, ahol úgy kaparták el a halottakat, hogy azóta sem derült ki, hogy hol vannak.

Keresztény családokról beszélünk, maga a rendszer pedig ateista volt. A közösségi imádkozásokat feltételezem nem engedték.

István: A családok esténként oldották meg ezt.

Dezső: Nem volt pap közöttünk, de természetes volt, hogy imádkoztunk. Időnként, hétvégén, ha volt időnk, nem akadályozták, hogy összejöjjünk.

István: Egyszer volt a barakkban református istentisztelet. Volt egy fiatalember – a Keserű Jóska – aki református gimnáziumban érettségizett, ahol a diákokat kiképezték ilyen szolgálatokra. A helyi lelkész megengedte, hogy tartson prédikációt. A katolikusok közös imádságokat csináltak az apácák segítségével.
Még egy érdekes dolog. Volt egy ortodox zsidó család, azt hiszem Gyémánt Jenőnek hívták. Ők egy kisbabát Auswitchben vesztettek el, egy másikat pedig a Lenin-tanyán. Nekik külön lakásuk volt, mert nagyon vallásosak voltak. Csak a saját edényeiket használhatták például.

Az ő családjuk egy fasiszta legárben és egy kommunistában is volt.

István: Más táborokban több ilyen is volt. A Gyémánték egyszerű, nyírségi, tojásos zsidó család voltak. Kis földdel rendelkeztek, baromfit tartottak és a tojást eladták.
Volt olyan, hogy Miskolcról, egy sokgyerekes zsidó kántor családot vittek el. A vallásosak sem mentesültek a büntetés alól. Hiába kerültek élve elő a német táborokból.

Az élelmiszerek egy része csomagokból származott. Ezen kívül volt valamilyen kapcsolattartási lehetőség a rokonokkal?

Dezső: Cenzúrázott levelezés volt és havonta egy csomagot kaphattunk. Ha valami nem tetszett a rendőröknek, akkor meg lehetett vonni a levél vagy csomag kézbesítését. Előfordult, hogy egy utóbb írt levelet, hamarabb kaptunk meg, mint egy azelőtt írtat.

István: A cenzúra miatt volt, hogy ing vagy kabát gallérba varrva küldtek levelet otthonról. Az egyik kitelepített társunk félig megette a levelét, mert a töltött káposztába volt beletéve.

Dezső: Nekünk is volt olyan levél, ami szabadulás után került elő. Egy gombolyag belsejébe volt beletéve. Ez a gombolyag pamut nem fogyott el, csak évekkel később.
István: A vasúti állomáson szolgáló emberek segítőkészek voltak. Ha a levél feladáshoz szükséges pénzt megkapták, segítettek postázni azt. Ez volt az úgynevezett fekete levelezés. Más lehetőség nem nagyon volt. A konyhás tudott nekünk vásárolni, amikor ment beszerzésre. Nála lehetett dolgokat rendelni. Ez sem volt engedélyezve, de már nem tudták kontrollálni.

Dezső: Aztán később volt bolt, de az is rendelésre működött. Nagyon idézőjelesen nevezhető ez csak boltnak.

Ez egy lámpával kivilágított tábor volt ez. Ennek jellegéből adódóan volt tábori szabályzat? Sorakozó, névsorolvasás?

István: Éjszakai ellenőrzések voltak, reggel pedig eligazítás.

Volt olyan, aki kilógott a táborból?

István: Igen, volt, aki elszökött.

Dezső: A reggel a munkaelosztással kezdődött, ami létszám ellenőrzés is volt egyben. Mondhatni az volt a jó, ha az ember kapott munkát.

A munka alatti is őrizték az embereket?

Dezső: Persze, akkor is. Csak nem volt annyi őr, hogy mindenki mellé állítsanak egyet. Ha egy csoportnak messzebb kellett mennie, akkor egy rendőr biztosan ment velük. Mindenről elszámolási cetlit kaptunk. A szabad mozgásban ránk, kicsikre kevésbé figyeltek. Volt, hogy kilógtunk a tábor területéről. Sokszor nem is rendőröktől féltünk, hanem a brigádvezetőktől. Ők igencsak ellenségesen viselkedtek sok esetben. Ha valaki nem az ő kedvük szerint tett valamit, rögtön jelentették a rendőröknek és jött a retorzió. Az éjszakai ellenőrzés rendszertelen volt. Ha rosszkedvű volt az éjszakás őr, akkor kétszer is leellenőrizte egy éjszaka alatt a lakókat. Ez úgy történt, hogy mindenkinek odament az ágyához és az arcába világított. Ha valakit nem találtak, akkor felriasztották az egész tábort, mindenkit kiállítottak a ház elé.

A Lenin-tanyán nagyjából 700-an voltak?

István: Durván 700 körül volt a teljes létszám. Budapestről 15 ezer, vidékről 1 ezer főt telepítettek ki. A 10 ezer fő a Hortobágyra került, a budapestiek pedig kisebb falvakba.

Dezső: Ez mozgólétszám. Érkeztek újabbak és volt hogy tőlünk is vittek el embereket Kistarcsára, vagy börtönbe.

A férfiakat, mint családapákat jobban érinthette, hogy volt-e munka vagy nem.

István: Reggel a munkaelosztásnál, az állami megbízott emberek jelölték ki a brigádokat, hogy ki hova menjen. Nemtől és kortól függetlenül bárkit elvihettek dolgozni bármilyen munkahelyre.

Volt olyan, hogy valaki felemelte a szavát a körülmények, az egész rendszer ellen?

István: Nem nagyon lehetett ezt megtenni a retorziók miatt. Egy esetben volt, hogy valaki egy levelet dobott be a rendőrség ablakán, amiben kifejtette a véleményét. Ezután elvittek 5-6 embert börtönbe, de az nem derült ki, hogy ki volt a levélíró.

Dezső: A körülmények adottak voltak. A munka ellen senki nem lázadt, mert a családot el kellett látni. Pont ez volt a családos kitelepítések egyik megfogható pontja a részükről. Még aki nem érezte jól magát, beteg volt, az is inkább ment dolgozni, mert szükség volt a keresetre. Örült az ember, hogy dolgozhat.

A rendőrök mennyire kaptak szabad kezet az ítélkezésekben?

István: Volt olyan tábor, ahol a táborparancsnok imádott pofozkodni. Ilyesmi nálunk nem volt. Gyerekeket volt, hogy bezártak a rendőrőrse büntetésből.

Dezső: Nekem nagyon megmaradt, amikor az egyik rendőr vagy részeg volt, vagy csak rossz hangulata volt – nem tudom. A mi épületünk előtt megállt és egyszer csak egy sorozatot engedett a tyúkok közé. Lehet zavarta, hogy ott vannak. Indokolatlanul tüzelt. Majd ment tovább.

A besúgás jellemző volt a táborban? Történt ilyesmi?

István: Természetesen volt besúgás. Aki lebukott, hogy besúgó, azt gyorsan elvitték egy másik táborba, mert kiközösítette a közösség.

Előfordulhatott, hogy szándékosan tettek be olyan embereket, akik besúgók?

István: Előfordulhat. Ez egy jól szervezett ipar volt és elég sokáig tartott.

Hány évet töltöttek a táborban?

István: 3 évet.

Ez a gyerekkori élmény meghatározat a későbbi életüket?

István: Igen, mondhatjuk. Voltak helyben erkölcsi tanulságok, amit gyerekként megfigyelt az ember. Rengeteg intelligens emberekkel találkoztunk, akiknek volt tartása. Külön nevelést is kaptunk tőlük a régi és újabb dolgokról. Ez pozitívumként lehet elkönyvelni.
A kitelepítés teljes vagyonelkobzással járt. Akit kitelepítettek ki volt tiltva Budapestről és a nagyobb városokból. A többség abból a városból is ahonnan elvitték. Olyan is előfordult, hogy egy család visszakerült a saját falujába, és akik akkor benne laktak a házukban önként kiköltöztek onnan. Feltehetően, ha bent maradtak volna, a közösség fellépett volna ellenük. De nem ez volt a jellemző.

Jellemformáló volt ez az önök részére.

Dezső: Nem ragaszkodtunk volna hozzá. Így is úgy is kihatott az életünkre.

István: Akik a táborokból kerültek ki, azokat még középiskolába sem engedték. Az egyetem meg szóba sem jöhetett.

Dezső: 4 év korkülönbség van közöttünk. Bátyám akkor érettségizett, amikor én nyolcadikos voltam. Vele üzentek haza, hogy ne is jelentkezzek gimnáziumba, mert nem fognak felvenni. Mezőgazdasági technikumba kerültem végül.

István: Nekem szerencsém volt a gimnáziummal. 1956. szeptemberében kezdtem meg a tanulmányaimat. ’56 nyarán már egy komoly enyhülés volt az iskolákban. Tény, hogy 1958-ban el kellett jönnöm Budapestre, mert édesapámnak az állásával, nekem a gimnáziummal voltak gondjaim. (Ekkor már jöhettünk Budapestre.) A nagy tömegben könnyebben el lehetett vegyülni. Ezzel együtt is itt X-es voltam.

Dezső: Nem hogy nem költözhettünk vissza oda ahonnan elköltöztünk, 1956-ig csak engedéllyel tehettük be a lábunkat Kunmadarasra. Halottak napján a temetőbe csak úgy mehettünk, hogy rendőrségi engedélyt kellett kérnünk. Amit megadtak persze. De az állomáson ott várt a rendőr, hogy megérkeztünk-e és meg kell mondani, hogy melyik vonattal megyünk majd el. Amikor a délutáni vonathoz kimentünk megint ott várt a rendőr, hogy megnézze elmentünk-e.
Rendelet volt arról, hogy az 1950 és 1951-ben kitelepítettek semmit sem kaphattak vissza.

István: Kiszabadulásunk után édesapám, mint kitelepített nem kapott munkát. Azzal kezdte, hogy valahol árkot ásott. Ezt a munkát kevésbé figyelték, így innen nem rúgták ki. Ezután egy bolthálózat élelmiszer raktárában dolgozott, mint leltáros. Látták, hogy jól dolgozik ezért bekerült egy szövetkezeti raktárba. Itt elkezdett tanulni, újra kellett érettségiznie és könyveléssel foglalkozott. A végén főkönyvelő helyettes lett ebben a szövetkezetben.

Talpra állt a család.

Dezső: Talpra állt, de nem könnyen.

Köszönöm a beszélgetést!