A Gyerekekre Hangolva Alapítvány munkatársai feladatuknak és felelősségüknek érzik, hogy minél több emberhez eljussanak a Gulág túlélők igaz történetei. Ezért a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévének alkalmából 2016-ban 10 túlélőt, illetve leszármazottat keresett fel. Fontos, hogy a most felnövő nemzedék szembesüljön azokkal a kevésbé ismert történelmi eseményekkel, amik 600-800 ezer magyarral és családtagjaikkal történt. Az elkészült interjúkban túlélők beszélnek arról, miként vitték el őket szeretett otthonaikból, a fogságban töltött hónapjaikról, éveikről és azt ezt követő szabadulásukról, talpra állásukról.
Az elkészült interjúk, és azok teljes átiratai itt következnek.
Dr. Bárány Ottóné Badi Györgyi
1950 június 23-án éjszaka – úgy mint a Dráva mentén sok más családhoz – hozzánk is bezörgettek az ablakon. Kettő ÁVO-s rendőr és egy civil ruhás valaki rontott be a lakásba. Fegyvert fogtak ránk. Édesapámat elvitték a Községházára, de nem tudtuk, hogy miért. Néma csendben vártuk vissza. Addig egy rendőr ott maradt velünk felénk fordított fegyverrel. Amikor édesapám vissza jött két fegyveres rendőr kísérte, ő pedig sírt. Így tudtuk meg, hogy el kell hagyni a falut. Felfoghatatlan volt, nem is tudtuk, hogy miért történik ez. A szüleim erre azt mondták, nem mennek sehová. Édesanyám még azt is találta mondani, hogy lőjenek agyon bennünket.
Nagy Barna
Nagy Barna történtét rokonától Földesi Zsolttól ismerhettük meg.
Barna bácsi, Papó a miskolci hadtestnél szolgált és a Margit vonalnál történt harcokban került hadifogságba. Nagymamám testvérével 1943-ban esküdtek, 1944-ben már a fronton volt. Elmondása szerint először visszaverték a muszkákat, vagyis az oroszokat, akik úgy futottak, mint a nyulak, de aztán a későbbi szovjet ellentámadás során a németeknek, magyaroknak elfogyott a lőszere és a harcoknak így vége lett.
Pestről került ki a Szovjetunióba, ahol 1945-től 1948-ig volt hadifogságban.
Manger Henrikné
Azt mondták, csak két hónapra megyünk kukoricát törni. Marha vagonokban vittek minket. Volt 100 lejem, ezen vettem friss kiflit. 4 vagy 5 kiflit kaptam érte, ezt útközben megettük. Majd áttettek minket az orosz vagonokba. Itt szépen betetvesedtünk. Ruhatetű, fejtetű. Nagyon borzalmas volt, hogy nem tudtunk rendesen mosakodni. Amikor megérkeztünk Donbászba, kivagoníroztak minket, elvittek egy fürdőbe. Azt a boldogságot, hogy egy hónap után megfürödhettünk. Itt már nem szégyelltük magunkat, levetkőztünk. Egy orosz katona meg lesett minket. Nagyon sokáig tartott míg elpusztultak a peték. Meg minden tele volt poloska vérrel. Lágerba kerültünk elszállásolásra. Azt mondták amerikai láger.
Pádár Béla
1945. március 29-től – 1947. június 29-ig volt hadifogoly egy szovjet kényszermunkatáborban.
Béla bácsi elmondása szerint a tábori körülmények borzalmasak voltak. Barakkokban voltak elszállásolva, amit természetesen velük építtetek meg. Szinte a földön aludtak, ruhát sem kaptak, csupán az volt nekik, amit magukkal vittek. Ha szétfoszlott a ruhájuk, akkor az elhunytak ruháit hordták. Akinek nem jutott priccs, az a földbe kapart magának fekhelyet. A téli időszak volt a legkeményebb. A meleget egy hulladékból összeeszkábált kályhaféleség adta, ha olyan szerencsések voltak, hogy sikerült bele tüzelőt szerezni.
Dr. Hajdú Mária
A rendőrök minden reggel korán ébresztettek, sorakozót rendeltek el. A reggeli sorakozó alkalmából nem felejtették el közölni:
„Itt fogtok megdögleni, itt fogjátok megzsírozni a hortobágyi földet”
Surman Györgyné
A lágerben lévő ételről ne is beszéljünk, mert az nem étel volt. Tudják, hogy mit kaptunk? Egy evőkanál rizst, vagy kását, vagy valami ehhez hasonlót. Egy evőkanállal beledobtak a lábasunkba és azt szétdörzsölték. De minek, kérdezem én? Azért, hogy többnek látszódjék? Az így se úgy se lesz több. Aztán vagy tettek rá valamit vagy nem. Omlettnek hívták, olyan volt, mint a tojásrántotta, de vékony lapokban volt. Olyan vékony, mint egy újságpapír. Ehhez kaptunk teát a kisbögrénkbe, amit májkrémes dobozokból csináltak. Teának hívták, de cukrot csak messziről látott. Teavizet adtak benne.
Bartha Lenke
Édesapámat Csehszlovákia Pozsony városában vitték el az oroszok – mint polgári személyt – úgymond a „malenkíj robot”-ra.
Ahhoz, hogy érthető legyen az elfogás helye, az előzményeket feltétlenül szükséges megismerni.
Édesapám Újpesten a – jelenleg is részben működő – Gyapjúszövő gyárban dolgozott. Tekintettel arra, hogy kimagasló szaktudású szövőmester volt, a gyár vezetése úgy döntött, hogy Győrben a Linum Tausig gyárba áthelyezi az ott beindítandó szövöde gépeinek üzembe helyezésére.
Kiss Miklós
Én 1945-ben születtem Dömsödön. Édesapám hatvani volt, ide költöztünk 1948-ban, itt éltünk. 1950-ben integráltak bennünket a Vasút utcai házból. Tulajdonképpen, mint 5 éves gyerek nem sok mindent tudtam. Arról volt szó, hogy a templomnál tüntetés van. Természetesen Édesapám szolgálatba volt nem tüntethetett, Édesanyám református, ő pláne nem ment a katolikus templom elé tüntetni. A lényeg az, hogy június 26-án este eljöttek a rendőrök és apámat elvitték 5 perc kihallgatásra, utána 39 hónap múlva láttuk újra.
Mikus Dezső és Mikus István
Mi a Lenin-tanyára kerültünk. Ez Tiszapolgár és Hajdúnánás között van. Ott leraktak bennünket. Egy használaton kívüli, kisméretű, juh hodályba kerültünk. Szalmával vastagon be volt almozva, oda kellett bemennünk. Volt egy hatalmas rés az egyik végén, ezt be kellett tömni, mert már november volt és befújt a szél. Első éjszaka egy édesanya sikított, villanyt kapcsoltunk. Kiderült, hogy egy béka ült a kisbabája mellkasán. Másnap nagyjából 18 vödör békát hordtunk ki.