Dr. Bárány Ottóné Badi Györgyi is azok közé tartozik, akiket a rákosi rendszerben elszakítva az otthonuktól kényszermunka táborba vittek a Hortobágyra. Néhány mondatot mondana magáról? Miért és honnan vitték el Önöket?

Egy Iskó nevű községben születtem, itt laktunk a szüleimmel. 1950. június 23-án éjszaka – úgy mint a Dráva mentén sok más családhoz – hozzánk is bezörgettek az ablakon. Kettő ÁVO-s rendőr és egy civil ruhás valaki rontott be a lakásba. Fegyvert fogtak ránk. Édesapámat elvitték a Községházára, de nem tudtuk, hogy miért. Néma csendben vártuk vissza. Addig egy rendőr ott maradt velünk, felénk fordított fegyverrel. Amikor édesapám vissza jött két fegyveres rendőr kísérte, ő pedig sírt. Így tudtuk meg, hogy el kell hagynunk a falut. Felfoghatatlan volt, nem is tudtuk, hogy miért történik ez. A szüleim erre azt mondták, nem mennek sehová. Édesanyám még azt is találta mondani, hogy lőjenek agyon bennünket. A rendőr erre azt mondta: „Asszonyom, nem fogjuk magukat agyonlőni, de akkor is elvisszük, ha maguk semmit sem pakolnak”. Apukám tért először magához és elkezdtek csomagolni. Zsákokat hoztak be, amikben előtte búzát, lisztet tartottak. Ezekbe a kimosott zsákokba pakoltunk. Ruhaneműt gyömöszöltek bele.

Mi 6 tagú család vagyunk, hárman vagyunk testvérek. A nővérem nem volt otthon, mert Szegeden járt főiskolára. A nagymamám pedig nem volt rajta a kitelepítési papíron, mert külön háztartásba volt bejelentve.
Az eljövetel abból a kicsi faluból, az emlékeim között iszonyatként maradt meg. Leginkább azért, mert nem tudtuk, hogy miért és hova visznek bennünket. Utólag próbáltuk elemezni, hogy mi lehetett az oka. Úgy gondoljuk, hogy ezekből a falvakból azokat a családokat emelték ki, akik tehetősebbek voltak. Másrészt a családok férfi tagja olyan volt, hogy a falu népe hallgatott rá.
Minket a legközelebbi állomásra vittek, vagy inkább vittük magunkat. Saját lóval, szekérrel mentünk. Egy tehenet köthettünk a kocsi után. Az állomáson vagonok vártak bennünket. 12 éves voltam, teljesen bennem van az emlék, hogy hogyan álltak ott a kocsik. A környező falvakból is hoztak családokat. Be kellett pakolni a vagonokba. Az egyik felébe az állatokat raktuk, a másikba a család pakolt. Nekünk megengedték, hogy egy másik falubeli családdal legyünk együtt és a másik vagonba kerültek az állatok. Úgy vettük észre, hogy az a rendőr, aki ezt megengedte nekünk döbbenten figyelte, hogy egy egyszerű paraszti családot visznek el. A faluból próbáltak hozzánk jönni rokonok, de senkit nem engedett oda az ÁVO-s. A vagonjainkra a 6-os szám volt krétával felírva. Ahogy a különböző állomásokhoz értünk, újra és újra csatlakoztattak hozzánk vagonokat. A szüleim engem emeltek fel, hogy nézzem meg a kicsi ablakon keresztül, hogy milyen állomás következik. Amikor Füzesabonyba értük már nappal volt. Először arra gondoltak a szüleim, hogy kivisznek bennünket a Szovjetunióba. De látták, hogy az ország belseje felé visznek bennünket, ezért megkönnyebbültek. A vonatról leszállni nem lehetett. Polgárhoz szombat délután érkeztünk. Itt is a nyílt vágányon állt meg a vonat, nem mentünk be az állomásra. Ott vontatók vártak bennünket. Erre hajigálták fel azokat az összekötözött csomagokat, amiket magunkkal hoztunk. A férfiakkal összerakatták a kocsit. Elé fogták a lovat, mögé kötötték a tehenet. Az állami gazdaság emberei ezeket rögtön elhajtották. Elvették tőlünk. Édesapám az elképedéstől nem tudott hova lenni. A felnőtteket ötös sorba állították és így indították meg őket a tanya felé, ahová mentünk. Számunkra rémületes volt, hogy a sötétben ahová ledobálták a cuccainkat, az édesapánk nem volt velünk. Anyukám valamennyi holmit összeszedett, de nem mindenki találta meg a sajátját. Édesapám késő éjszaka kiabálta a nevünket, hogy megjött. Ekkor megkönnyebbültünk. Később lovas rendőrök kísérték a felnőtteket a táborig. Mondták, hogy van egy barakk ahová be lehet költözni. Ez egy 10 X 12 méteres fa barakk volt, amit egyébként egyetlen szakaszkatona számára szoktak felépíteni. Ezen az éjszakán 146 ember költözött be ide minden holmijával együtt. Ládákat, zsákokat tettük magunk alá. Még szalma sem volt a tábor területén. Akiknek már nem volt hely a barakkban, kint maradtak a szabad ég alatt.
Másnap elkezdtek összeírni bennünket a rendőrök. Nem voltak képzettek, nem tudtak rendesen se írni, se olvasni, ezért nagyon nehezen ment az összeírásunk. Nem tudták, hogy kiket hoztak ide. Ők állították össze a névsorokat, amik soha sem stimmeltek. Nem voltak rá képesek, hogy ezt megcsinálják.
Az asszonyok próbáltak valamit főzni, de ezt a rendőrök nem engedték meg. Rögtön mondták, hogy meg kell szervezni a közös konyhát. Egy pár nap múlva sikerült is ezt megvalósítani. De nem készültek arra, hogy 300-400 embernek kell főzni. Amit magunkkal hoztunk otthonról lisztet, zsírt, tartós élelmiszert elvették és bevitték a közös konyhára. A puszta ruhánkon kívül mindent elszedtek tőlünk. A személyi igazolványokat is, amit soha nem kaptunk vissza. Volt olyan tábor, ahol egy nagy tüzet raktak és azonnal elégették ezeket az okmányokat. Írógép, kerékpár? Ezeket is rögtön elvették, valami raktárba vihették. Sose kaptunk vissza semmit. Tudok olyan levéltári anyagot, ahol le van írva, hogy ezek a tárgyak nem kerültek elő.

Így indult meg az élet, hogy megszervezték a közös konyhát. De nem volt ám helye ennek a konyhának. A mi táborunk egy tanya volt, ami a Lenin-tanya nevet kapta. Egy barakk volt csak ott. Ezenkívül volt még egy birkahodály, ahonnan kihordatták a trágyát az emberekkel. Ide szalmát szórtak fel – amit nem tudom honnan vettek. Itt 77-en kaptak helyet, köztük a barátnőm is. Egy TBC-vel betegeskedő ember is ide került, aki aztán ősszel a debreceni kórházban meg is halt. A szülei nem tudták meglátogatni, amikor haldoklott. Az orvosok telefonáltak, hogy látni szeretné az anyját. Erre a rendőr azt mondta: „Majd ha meghalt.” Amikor elkezdtem ezeket az anyagokat kutatni, kikértem a debreceni halotti anyakönyvi kivonatot. Az van csak ráírva, hogy „Meghalt 21 évesen”. Amikor temették, az anyja rendőri kísérettel eljöhetett a temetésére.

Az egyik fiatalasszony kisbabát várt, ősszel szült. A hajdúnánási szülő otthonba vitte be a rendőr. Azt mondták az orvosoknak, hogy őrizni kell, és nem látogathatja senki. Egy másik fiatalasszony később azt mesélte, hogy a rendőr azt mondta az orvosnak, hogy ő egy rabló gyilkos. Ilyen dolgokat terjesztettek rólunk.

De az az orvosi segítség, amit nekünk az orvosok nyújtottak, méltó volt az orvosi esküjükhöz. Sok mindenkit mentettek meg, többek között engem is. Én ’53-ban kerültem kórházba. Úgy láttak el és olyan hosszú ideig tartottak bent, mint ahogy nem is kellett volna.

Térjünk vissza. Harmadnap már dolgozni kellett, aratásba vittek bennünket. Úgy gondolták a szülők, hogy learatjuk itt a termést és akkor elengednek bennünket.

Miért kerültünk ide? Azt is a szemünkre vetették, hogy 1914 tájékán a dédapám a szomszédban lévő pusztát – másik három férfival – bérbe vette és azzal jól gazdálkodott. Ezt a területet akkor vették el tőlük, amikor jött a gazdasági válság a 20-as évek végén. Ezt is felemlegették nekünk. De mi közünk volt ehhez? Annyi esetleg, hogy a dédapám az ebből szerzett pénzből földet vásárolt. Innen kezdődött a család vagyonának megalapozása. Összesen 24 hold földjük volt.
Szóval azt hittük, hogy elengednek majd bennünket. Édesapám lett az első kaszás. Learattuk a termést és vártuk, hogy mi lesz. Nem volt elegendő munka sem. Meg kellett szerveznünk a magunk életét úgy, hogy a közös konyhára az élelmet magunknak kellett fizetni. Nagyon kicsi bért adtak. Sok családnak nem volt elég a keresete arra, hogy mindenkinek tudjanak enni adni.

Az lett a nagy baj, hogy nem volt elég munka. Az egyik fajta rendőri jelentésekben panaszolták, hogy nincs elég munka. Egy másik fajta jelentésben pedig az volt, hogy küldjenek még családokat, mert kellene még munkaerő.

Ősszel elvitték a felnőtteket az erdőbe dolgozni. De oda se lehetett olyan sok embert vinni. Cukorrépát is szedtek ki a földből, még novemberben is. Az édesanyámat is elvitték ide. Úgy jöttek vissza a földekről, hogy találkoztak olyan emberekkel, akik azt mondták, hogy másol is vannak ilyen táborok. Aztán édesapámat 5 férfivel együtt börtönbe vitték. Nem volt sem tárgyalás, sem bírósági ítélet. Ezt a 6 férfit elvitték Debrecenbe, a rendőrkapitányságra. Onnan tovább küldték Budapestre őket, ahol a Mosonyi utcai börtönbe kerültek. Hat hónapot voltak ott.

Ekkora már elszakadtunk a nagymamámtól, a testvéremtől, az édesapámtól. Szétszakították a családot. Ezt megélni kegyetlen dolog. A testvérem minden támasz nélkül maradt a főiskolán. Nagyon sok nélkülözésen ment ő is keresztül.

Az édesapját internálták. Lehetett ennek az az oka, hogy az édesapja a táborban felemelte a szavát azért, hogy adjanak tisztességes munkát és tisztességes bért?

– Igen, lehetett ez az ok. Mindig éjszaka sorakoztattak bennünket. Olvasni sem tudtak igazán, nem hogy még éjszaka a sötétben. Hosszú procedúra volt. Nappal dolgoztak az emberek és éjszaka sem hagyták pihenni őket. Apukám ezen felháborodott. Ezt lázításnak fogták fel. Aztán ki is találtak dolgokat, hogy például írott papírt talált a rendőr az ablakban és ráfogták valakire, hogy ő írta. Fogalmuk nem volt, hogy ezt miért mondták. Ezért vihették el őket, hogy megfélemlítsék a táborban maradtakat.

A nép naivan azt gondolta, hogy jön a karácsony és akkor elengednek bennünket. Sok hír járt. Például, hogy majd az ENSZ törődik velünk. Sokan Hollandiában bíztak, hogy majd az kifizet értünk valami pénzt és minket elvisznek Hollandiában. Volt ott egy politikai biztos, aki mindig lóháton járt. Török Istvánnak hívták. Ő azt mondta: „Tudjuk, hogy maguk az amerikaiakat várják, de mire azok ideérnek, addigra maguk nem lesznek.” Amikor ősszel az emberek egy nagy silógödröt ástak, rögtön elterjedt, hogy abba fognak bele lődözni bennünket. Így félemlítették meg az embereket. Mindig volt valami a táborban, amitől félni kellett. Mi gyerekek iszonyatosan féltünk például olyan latrinára menni, amibe bele lehetett esni.

Tetszett mondani, hogy fizikai munkát végeztek. Különböző korosztályok voltak, különböző szükségletekkel. Milyenek voltak a higiéniás körülmények?

– Kevés víz volt és nem volt hol tisztálkodni. A táborban volt egy barakk, egy raktár, egy rendőrségi épület és egy istálló. Először csak a barakkban lehetett lakni. Amikor haza jöttek a felnőttek az aratásból lavórt fogtak, abba vizet tettek. Hátul volt egy lucernás rész, a lányok oda mentek lemosakodni, a többiek pedig ott ahol laktak, a barakkban. Később az emberek próbálták magukat elválasztani egymástól egy lepedővel. Én és a szüleim 4,5 négyzetméteren laktunk. Tehát nem volt hol mosakodni, nem volt mosdóhelység. El sem tudom képzelni, hogy mit akartak velünk. Hogy pusztuljon el itt minden ember? Ennek ellenére soha sem tört ki olyan járvány, ami a rossz körülmények következménye lett volna.

Különösen vigyázhattak a gyerekekre, hiszen ők is ott voltak.

– A gyerekek dolga külön téma. A szülőket kivitték dolgozni. A gyerekek bent maradtak a táborba. Mit csinált a gyerek? Hát, rosszalkodott. A szülők pedig aggódtak, hogy a gyerekeknek iskolába kellene járniuk. A mi táborunk minden településtől távol volt. A legközelebbi tanyára a fiatalok kiszökdöstek, ami egy kilométerre volt. A tanyások nagyon sajnáltak bennünket. Levelet adtak fel a nevünkben. De amikor ezt megtudták a rendőrök, akkor kitelepítették őket is. A tanyát, amit el kellett hagyniuk, velünk bontatták le. A rendőr ott állt az emberek mögött, sírtak, akik bontották a házat és sírt a család is. Elég borzalmas volt.

Történt rendőri atrocitás?

A mi táborunkban volt hogy valakit megvertek, de ez nem volt rendszeres. Volt olyan rendőr is, aki a hosszú idő során rájött, hogy nem vagyunk rabló gyilkosok. A rendőrparancsnok viszont nagyon kegyetlen volt. A testvéremék jöttek volna meglátogatni bennünket, de nem engedték be őket a táborba. A nővérem jött a húgomért, hogy elviszi, mert a 7 éven aluli gyermekeket el lehetett vinni. Kijárta a Minisztériumnál, hozta a papírt, de nem engedték be a táborba, mert a debreceni rendőrkapitányságtól is kellett egy engedély. Amit ő aztán megkapott, a nagymamám pedig nem. A húgomat kihozta Zsuzsika, de akkor már kint is jegyrendszer volt. Nagyon nehezen éltek. Se ennivalójuk, se tüzelőjük nem volt télen. Ráadásul támasz nélkül voltak.

A családtagok próbáltak kapcsolatot teremteni…

Az itthon maradt családtagok nem tudták hová vittek bennünket. Volt egy nagypapa, ő utánunk jött. Haza akarta vinni a kicsi unokáját. Aztán az egyik férfinak a menyasszonya jött utánunk. Behozták a táborba és ott maradt ő is. Rémes dolgok történtek. Még ’53-ban is hoztak családokat.
Aztán az első ősszel már vályogot kellett vetnünk. Decemberre ebből már kész ház lett. Ez még nyersvályog volt, minden csupa penész és zöld lett a házban. Alul sár volt és padlása sem volt. Ezekbe a lakásokba költöztették be azokat, akik addig kint laktak a szabad ég alatt. Itt is fűteni kellett volna.

Volt mivel fűteni?

Igen, kaptunk egy vödör szenet. De fa nem volt. Rakott tűzhelyet kellett csinálni. A barakk teljesen tele volt, innen valakinek ki kellett költöznie ahhoz, hogy a tűzhelyet behozhassuk.

146-an költöztünk be, 40 hónap múlva 93 ember szabadult. Olyan érdekes, hogy az ember ezt megszokta, hogy ilyen körülmények között lakott. Olyan, hogy egy család egy szobában lakjon, nem létezett. A barakkban két tűzhely volt, ezen osztozott 37 család. Az asszonyok főzni szerettek volna, de tologatni kellett a lábasokat. Meg kellett egyezni, hogy hogyan használják, de cirkuszos veszekedés soha sem volt.

A rokoni látogatásokon kívül, hogy tartották a kapcsolatot az otthon levőkkel?

Az első évben nem volt szabad tájékoztatni a rokonságot, hogy hol is vagyunk. Majd amikor szabad volt levelet írni az úgy történt, hogy be kellett adni a rendőrségre, ott ellenőrizték és úgy adták tovább. Természetes, hogy voltak fekete levelek, amelyet például a tanyások adtak fel. Így lassan kiszivárgott, hogy hol vagyunk. Levelet először úgy kaptunk, hogy nem osztották ki azonnal, hanem összegyűjtötték. Minden levél fel volt bontva, rá volt pecsételve, hogy „ellenőrizve”. Az egyik büntetés a pénzelvonás volt, a másik, hogy nem volt levél és csomag osztás. A csomag osztás úgy történt, hogy havonta egynél többet nem kaphattunk. Ezt egy nagy bevásárlókocsiban hozták ki. Volt egy helység ott a rendőr felbontotta, megnézte, hogy van-e benne levél. Ha volt benne, akkor azt kivette. Később éltek a gyanúval, hogy a leveleket belesütik a kenyérbe, a süteménybe. Emlékszem a nagymamám egyszer kiflit küldött és azokat sorban széttörték. A csomagot, ha elvonták, akkor az egészet leadták a közös konyhára és ott használták fel. A szeretettel küldött csomagokat sokszor nem kaptuk meg. Azt sem tudtuk ki küldte. Mi a húgommal az egyik húsvétra kaptunk volna egy ruhát – utólag tudtuk meg, hogy volt a csomagban -, de nem kaptuk meg. Egyszerűen a rendőrségen kiszedték belőle. A rendőrök is a miénket ették, amit elvettek tőlünk. Ha hosszú ideig volt csomagelvonás, akkor sokszor a romlandó élelmiszer megromlott. A penészes sonkát édesanyám kitakarította és megfőzte.

Ennyi embert hogyan tudtak ellátni?

Választottak egy bevásárlót, aki a szabad életében is kereskedő volt. Ő elment Polgárra – a leggyakrabban ide jártak vásárolni, néha Nánásra. Kint is jegyre adtak már sok mindent. Amikor kiment a bevásárló és elhozta például a kenyeret, az nem esett jól a lakosságnak. Ráadásul rossz hírek mentek ki rólunk, hogy kik is vagyunk.

Könnyű volt őket a táborlakók ellen uszítani?

Igen, próbálkoztak ezzel. De én a polgári emberekre semmi rosszat nem tudok mondani. Amikor később itt voltunk emléktáblát avatni, a polgármester bocsánatot kért azoknak a nevében, akik esetleg bántottak minket. De én mondtam neki, hogy nem tudok ilyenről. Jó emberek voltak, az meg hogy a hírünket így vitték, azon nem lehet annyira csodálkozni. Mindenki nehéz helyzetben volt akkor.

40 hónapon keresztül a reggeli mindig ugyanaz volt. Feketekávét főztek cikóriából. Ez volt valami kenyérrel. Az ebéd mindig kétféle volt, valami leves és második. Akik kint dolgoztak a mezőn azoknak is vittek ki ezekből az ételekből. A táborban volt egy edényünk, amivel sorba álltunk. A vacsorára nem is emlékszem. Én nem nagyon bírtam megenni ezeket az ételeket. A gyerekeknek egy kicsit jobb étel kellett volna, de nem volt külön főzés.

A szüleink nagyon akarták, hogy a gyerekeknek legyen oktatás, mert ők tudták, hogyha innen kikerülünk, akkor kell, hogy a gyerekeknek legyen valami papírjuk. Ezért először egy érettségizett fiút bíztak meg azzal, hogy tanítson bennünket. Könyv nélkül, füzet nélkül, ceruza nélkül. Leültünk a kazal tövébe, ahol árnyék sem volt. Egyetlen fa sem volt a tábor területén. Így beszélgettünk a tanítókkal. Amikor megépültek a vályogbarakkok, akkor ott egy termet kijelöltek iskolának. Volt benne egy asztal, mellette két pad. Megtaláltam a levéltárban azt a papírt, amin a számunkra rendelt könyvek szerepeltek. Februárban rendelték őket és június táján érkeztek meg, júliusban pedig vizsgáztunk. A legcsekélyebb tudás nélkül kerültem ki a táborból. Ezzel a bizonyítvánnyal tudtunk aztán jelentkezni, amikor kiszabadultunk. Én két év késéssel jelentkezhettem a középiskolába, természetesen nem vettek fel. Levéltári anyagból tudom, hogy az iskolai anyakönyvekbe nem írtak be bennünket. Csak protekcióval sikerült az egyetemre aztán bejutnom. Sokáig X volt a nevem mellett. Az a nemzedék járt a legrosszabbul, aki úgy került a táborba, hogy már érettségiztek vagy esetleg egyetemre jártak és megszakadt az életük. 3 év múlva szabadultak, akkor már nem tudtak ugyanoda vissza állni. Volt olyan ismerősöm, aki 40 évesen lett ügyvédbojtár, mert megszakadt az egyetemi tanulmánya. Mikor szabadult fizikai munkára kellett mennie, hogy eltartsa magát.

A tanulás szerepe jobban felértékelődött Önöknél?

Így van. A szüleink úgy gondolták, hogy egyetlen kitörési pont a tanulás. Amikor közölték velem a pécsi tanulmányi osztályon, hogy nem vettek fel középiskolába, úgy éreztem, hogy a világ omlik rám. Fogtam a falat, ömlöttek a könnyeim, zokogtam. Beteg voltam, TBC-s, fizikai munkára nem mehettem. A sógorom javasolta, hogy magántanulónak mehetek. Megpróbáltam és ezt engedélyezték. Bekerültem egy olyan iskolába, ahol az igazgató és az osztályfőnököm is látott bennem fantáziát. Igaz, hogy nem feleltettek soha az iskolában, de én mindig felkészülten mentem, minden házi feladatot megcsináltam. Nagyon rossz az, amikor nem szabad tanulni.

Nagyon nehéz volt az életünk. Az édesapám mindig szeretett csínos lenni, fehér inges öregember volt. Megszabadultunk, de se ruha, se semmi. Minden tönkre ment. Apukámnak nem volt öltönye. De volt egy kaszája. Ezzel kiment a gyalogút mellé. Amit ott hagytak füvet lekaszálta, összegyűjtötte, megszárította és eladta az ebből készült szénát. Így vett magának öltönyt. Ilyen gondolkodású ember volt a papa.

Egyszer egy 12. évfolyamos fiú oda jött hozzám és megkérdezte, hogy ezt hogy lehetett kibírni. Kettő dolog fontos. Egyik, ami a segítségünkre volt, az a remény. Az örökös remény, hogy meg fogunk szabadulni. A másik dolog pedig az Isten hit. A táborban az emberek hittek Istenben, hogy megsegít bennünket. Alakítottunk egy biblia kört. Olvastuk a Bibliát, énekeltünk, együtt voltunk, beszélgettünk. Ez sokat segített. Keserű Jóska – aki tanított minket – tartott Istentiszteletet. De nyilvánosan nem lehetett ezeket az összejöveteleket tartani. Az idősebb fiatalság igyekezett a kisebbekkel törődni. Szerveztek találkozókat, kis mulatságokat. Emlékezetből írtak kis darabokat, amit előadtunk. Ezek összetartottak bennünket.
A külvilággal tartott vékony szál, a levelezések is tartották bennünk a lelket. A nővéremnek én például azt írtam, hogy „Zsuzsikám, írd már meg nekem, hogy milyen helyesírási hibát követek el a levelemben”. Azt gondolom, csak volt bennem remény, ha ilyet írtam.

A pozitív emberi értékek is felértékelődtek, erősebb formában jelentkeztek?

Azt mondják, hogy a mi táborunkban is volt valaki, aki besúgó volt. De én nem tudok róla. Senkire sem merném rámondani ezt.

Azt tudjuk, hogy a kegyeletet nem volt szabad megadni. De történt például házasság kötés?

Ott akkor nem. De kettő esetről tudok, akik később házasságot kötöttek. Udvarlások voltak. Nekem is ott volt az első udvarlóm. Verset írt hozzám, ezek a mai napig megvannak. Ezek megszépítik az ottani életet. Sétáltunk a táborban. A rendőrök nem féltek a szökésektől. Tudták, hogy családostul nem lehet szökni. A férfiak a családot pedig nem fogják otthagyni. Ettől függetlenül két szökés volt a táborból, de ők gyerekek voltak. Országos körözést adtak ki és visszahozták őket.

Később az lett a tragédia, hogy nem volt szabad ezekről a dolgokról beszélni, ezért mi nem is beszéltünk. Nem volt hihető az emberek számára, ami velünk történt. Amikor már lehetett beszélni, akkor pedig alá kellett támasztani tényekkel azt, amit mondunk. Találtunk, kaptunk katonai térképeket, amin rajta vannak az épületek. Az 1982-es térképeken pedig már nincs ott semmi. Amikor a levéltári kutatások megindultak én még a selejtezés nélküli anyagokat tudtam megnézni. Ott szembesültem a saját nevemmel is. Ez is egy felzaklató élmény volt. Ezekből az adatokból és a leírt naplókból állítottuk össze a mi táborunk anyagát.

A családja túlélt egy szörnyű II. Világháborút. Megjárta a Hortobágyi Gulag nyomorúságát. Ezután megbélyegezve talpra állt. Önök a nagy túlélő generáció. Erről tudni kell, ezt nem szabad elfelejteni, hogy soha többé ne fordulhasson elő ilyen. Egyszer talán valaki fejet fog hajtani és bocsánatot kér.

Ezt még senki nem mondta ki.

Köszönjük a beszélgetést!