Visszaemlékezés Surman Györgyné Máriával

Marika néni otthonában fogadott bennünket, ahol elmesélte történetét.

Marika néni kérlek, meséld el nekünk, hogy kerültél el Újhartyánból. Mi a te történteted?

Január 7-én bevittek bennünket a községházára itt helyben. Mindenkit, akik ki voltak írva, mint német anyanyelvűek. Mi nem is tudtunk németül beszélni, de mivel a nevünk német, ezért összeszedtek bennünket. A bátyám már előttem bevonult.  Én igazából nem is voltam kiírva, hanem egy vasárnap éjszaka odajöttek a nemzetőrök egy orosszal és azt mondták: „Marci bácsi jöttünk a családért”. Nem bújtunk el, nyugodtak voltunk, mert úgy voltunk vele, hogy a mi családunkból már egy valaki bent van, ezért minket már nem fognak elvinni. De fel kellett öltözködnünk és elvittek mindenkit, aki a lakásban volt. Bevittek bennünket a községházára. Ott voltunk két napot, aztán szerdán elvittek bennünket a faluból. A TSZ központnál a kocsik már fel voltak állítva, a csomagjaink már a kocsin voltak és mindenkit név szerint hívtak. Pont 12 órát harangoztak mikor kivittek a faluból bennünket.

Mit vihettek magukkal?

Mit vihettünk magunkkal? Amit csomagot tudtunk vinni magunkkal, csak azt. Hátizsákot csináltunk zsákból, abban volt egy kis sonka. Elindultunk január 11-én és február elsején értünk oda.

Mit tudtak arról, hogy hová viszik Önöket?

Minekünk annyit mondtak, hogy csak 2-3 hónapra maradunk, és akkor majd fölváltanak bennünket, mi pedig mehetünk haza. De az nem úgy sikerül. Bevittek bennünket egy nagy lágerba és ott nagyon sokan voltunk. Abban a lágerban ezrek voltak. Ide vittek február elsején és körülbelül május végéig, június elejéig voltunk itt. Nem tudom pontosan meddig, az biztos, hogy aratás előtt volt még ez. Ezután elvittek bennünket egy külön lágerbe, csak nőket, 19-en voltunk. Innen mentünk dolgozni. Először kukoricát jártunk kapálni, aztán jött az aratás. A gabonát lekaszálták, nekünk marokra kellett szedni és kévéket csinálni. De nem 18-as, vagy 14-es csomót, hanem 28-as csomókat kell készíteni. Én voltam a legfiatalabb, meg a legkisebb, engem emeltek fel, hogy az utolsót feltegyem a csomó tetejére.

Na, most még az volt, hogy amikor a faluból kivittek – itt egy kicsit előre siettem – , az pont a születésnapom volt. Szép születésnap volt mondhatom. Nagyon keserves napok voltak azok, mert vizet is csak itt- ott kaptunk. Amikor itatták a mozdonyt – mert gőzmozdony volt -, akkor tudtunk vizet venni mi is. Vödrök és tejes kannák voltak a vagonokba készítve. Sokan voltunk, nem csak Hartyánról, hanem a környékről is, mindenfelől összeszedték a népeket és egy vagonba raktak bennünket.

Erdély felé vitték Önöket? Miért tartott egy hónapig az út?

Románia felé vittek bennünket, onnan jutottunk Ukrajnába.

Élelmet kaptak az úton, vagy azt kellett enni, amit vittek magukkal?

Nem kaptunk semmit, amit itthonról vittünk az volt csak. Amikor megérkeztünk, akkor adtak zerge húst, füstöltet. Akkor még volt elég élelmiszer, mert az otthonról hozott sonka, szalonna is megvolt még. A civilekkel tudtunk cserélgetni, például zergehúst cigarettáért.

Együtt utazott a testvéreivel?

Útközben még együtt voltunk. De ott külön kolhozba kerültünk.

Ezután kaptak egymásról hírt? Tudtak egymásról?

Tudtunk egymásról, mert ha kértünk a tisztektől papírt írhattunk. Néha, ha összegyűltünk nyolcan-tízen, akkor elengedtek bennünket. Ilyenkor kaptunk egy hivatalos papírt, hogy engedélyezve van az utunk. Így tudtuk igazolni, hogy nem szökésben vagyunk. A hosszú idő alatt bizony egy párszor meglátogattam a bátyámat, meg volt, hogy ő jött hozzám.

Mit dolgozott a testvére?

Ő is és én is a szénbányában dolgoztunk. De amikor oda értünk, beleestünk a télbe és havat kellett lapátolnunk. Tavasszal a kertészetben dolgoztunk. Itt nem voltunk sokan, csak húszan körülbelül. A többség a szénbányába volt osztva. Aztán innen elvittek a kolhozba bennünket, ahol kapálni jártunk. Kivittek bennünket a földekre. Az volt a szerencsénk, hogy nagyon jó orosz népek laktak arra. Volt, hogy asszonyok jöttek, megfejték a tehenet és adtak egy-egy bögre tejet. Ezt ettük a kenyérrel. Így múltak el a napok, meg a hetek, meg a hónapok, mind. 2 hónapot voltunk kint a kolhozban, aztán jött értünk egy nagy autó. Nem akartunk innen elmenni, mert jó sorunk volt. Na, nem azért, mert volt elég étel, hanem mert nem vigyázott ránk senki. Megmondta a ruszki, hogy mit dolgozzunk és azt csináltuk. De nem volt velünk senki se.

Egyik éjszaka, amikor az aratásban voltunk és ott aludtunk egy kis kunyhóban. Olyanfélében, mint ami a szőlőkben szokott lenni. Na, akkor hallottuk, hogy valahonnan szól a harmonika. Kimentünk. Taksonyiak voltak ott, akik jól tudtak németül beszélni. Azt mondták: „Gyerünk te, gyerünk te, szól a harmonika táncolni kell”. Volt egy pár jó napunk, de aztán jött az autó és visszavitt bennünket a lágerba. Nem a nagy lágerbe kerültünk, hanem én például az öreg sztahiba. Szétszórtak minket.

Ezután hogyan teltek a napjaik, milyen munkát végeztek?

Megint beosztottak bennünket dolgozni. Először a szénbányába kerültünk, ahol szortíroztuk a szenet. A nagy szenet válogattuk ki először, az apró ment a csúzdába. Külön kellett válogatni a kőtől. Aztán vagonra kellett pakolnunk azt. Kaptunk egy taliga félét, csak nem volt neki kereke, hanem négy fogantyúja volt. Ezt vittük ketten és raktuk a vagonra. Ez volt a feladatunk.

És a lágerben milyen volt a szállásuk? Volt fűtés, élelem?

A lágerben lévő ételről ne is beszéljünk, mert az nem étel volt. Tudják, hogy mit kaptunk? Egy evőkanál rizst, vagy kását, vagy valami ehhez hasonlót. Egy evőkanállal beledobtak a lábasunkba és azt szétdörzsölték. De minek, kérdezem én? Azért, hogy többnek látszódjék? Az így se úgy se lesz több. Aztán vagy tettek rá valamit vagy nem. Omlettnek hívták, olyan volt, mint a tojásrántotta, de vékony lapokban volt. Olyan vékony, mint egy újságpapír. Ehhez kaptunk teát a kisbögrénkbe, amit májkrémes dobozokból csináltak. Teának hívták, de cukrot csak messziről látott. Teavizet adtak benne.

Mindeközben az itthoniakról volt híre? Tudott a szüleiről valamit?

Addig ők sem, mi sem tudtunk semmit, amíg egy transzport haza nem érkezett. Levelet ugyebár nem lehetett írni haza. Másfél év után kaptunk egyszer levelező lapot, hogy lehessen írni. De akinek olyan volt bele írva, azt már nem küldték el, azt lestoppolták. Úgyhogy ez sem volt az igazi.

Amikor hazaérkezett, akkor lehetett beszélni a kinti dolgokról?

Nem lehetett semmit, még azt sem volt szabad mondani, hogy kint voltunk Oroszországban. Olyan nehéz helyzet volt itthon, hogy bizony minden nap keserves volt. Nagypénteken kaptunk egyszer szalonnát. Ez is konzerv volt. Konzerv szalonna, ami Amerikából jött. Ebből kaptunk 5 szeletet, ami olyan vékony volt, mint a cigi papír. Nem tudtuk megállni, hogy ne együk meg akkor, nagypénteken, a szalonnát. Másra nem is nagyon emlékszem, csak hogy nagyon nehéz időszak volt.

Milyen betegségek terjedtek a lágerben? Kezelték ezeket?

Persze, hogy volt beteg. A lágerben volt egy betegszoba, ide került, aki beteg lett, nem pedig kórházba. A tífusz ütötte fel magát. A fejtífusz. Nagyon sokan belehaltak. Körülbelül a fele ott maradt azok közül, akiket kivettek oda. Innen Hartyánról is elvittek vagy 95-97 embert és a fele ott maradt. A fele.

Lehetett védekezni, hogy ne kapják el a fertőzést?

Nem lehetett. Ott nem lehetett védekezni semmivel sem.

Marika néninek lett kint szerelme, családja?

Nekem nem. De volt több olyan, hogy a fiatalemberek jóba lettek a konyhán dolgozókkal, csak azért is, hogy több ételt kaphassanak. Volt, akinek kint lett családja. A mi transzportunkból háromnak is.

Visszatérve a munkához. Ön végig a bányában dolgozott?

Én motorkezelő is voltam. A csilléket húzattam drótkötéllel. Ezt csináltam végig.

Mennyi időt volt kint fogságban?

33 hónapot.

A hazajövetelről mesélne nekünk?

A hazajövetel az úgy volt, hogy jött a komisszió, a tisztek és az orvosok. Német orvos jött. Reggel kiálltak, kiabálták a neveket, hogy ki menjen a betegszobára. Oda sem figyeltem, mert én nem voltam a nagy betegek között. Egyszer csak szólítottak, nem is hallottam meg. Úgy szóltak, hogy „Te csak olyan nyugodtan ülsz, te vótál az első akit szólítottak.”. Mondom én: „Tényleg?”. Egy törött kezű lánnyal mentünk ketten a betegszobára. Dolinger Juliannának hívták, talán szigetcsépi volt. A német orvos megvizsgált bennünket. A Juli tudott beszélni németül az orvossal. Kifaggatott minket, hogy hogyan kerültünk oda, hogy hogy volt mint volt. Amikor kibeszéltük magunkat azt mondta: „Na, ti hazamehettek.” De ekkor még nem tudtuk, hogy mi lesz a vége, hogy tényleg haza jutunk-e.

Amikor haza került mivel foglalkozott? Milyen élet várta itthon?

Mivel foglalkoztunk? Mivel? Semmivel se. Hát nem volt munkahely. 17 éves voltam amikor bevagonéroztak és 19 amikor hazajöttem. Ezután férjhez mentem.

A testvére is akkor jött haza, amikor Marika néni?

Előttem szedték össze a betegeket én utána az egészséges transzporttal jöttem. A bátyám 10 nappal előttem ért haza. Sztalinóban a beteg transzportot nem akarták átengedni. Azt mondták, ha nem küldenek egészséges transzportot, akkor a betegeket nem hozhatják haza. Találtak 10 erősebb embert, ezért hazaengedték végül őket. Hazafelé az úton Sztalinóban már jobb volt, lehetett érezni, hogy hazafelé megyünk, másfajta ételt is kaptunk. De mindenhol ellenőrzések voltak, mindig ki kellett csomagolnunk. Pedig a csomagban jóformán semmi sem volt. Még ruhánk sem volt, még egy fejkendőt sem kaptunk, semmit az égvilágon. Éhesek már nem is voltunk talán, mert már hozzá voltunk szokva, hogy nem eszünk.

Egy utolsó kérdésünk lenne még Önhöz. Mit üzenne a mai fiataloknak?

Annyit üzennék csak, hogy bármilyen helyzet jön, legyenek nyugodtak, tűrjenek és majd minden jóra fordul. Türelmet kérjenek, a jó Isten adjon türelmet a fiataloknak, hogy minden nehézséget átvészeljenek.

Köszönjük szépen!