Nagy Barna történtét rokonától Földesi Zsolttól ismerhettük meg.

Barna bácsi, Papó a miskolci hadtestnél szolgált és a Margit vonalnál történt harcokban került hadifogságba. Nagymamám testvérével 1943-ban esküdtek, 1944-ben már a fronton volt. Elmondása szerint először visszaverték a muszkákat, vagyis az oroszokat, akik úgy futottak, mint a nyulak, de aztán a későbbi szovjet ellentámadás során a németeknek, magyaroknak elfogyott a lőszere és a harcoknak így vége lett.
Pestről került ki a Szovjetunióba. Hogy hol volt fogságban, hova vitték őket maguk sem tudták s nem is szívesen beszélt róla. Viccelődve néha azt mondta, hogy Kamcsatkán voltunk. Tény, hogy 1945-től 1948-ig volt hadifogságban.
Így emlékezett vissza: „Azt hordtuk, amink volt, meg amit adtak. A kenyér fekete volt, naponta kaptunk belőle egy szeletet. A leves üres leves volt, nagy ritkán volt benne valami. Egész nap dolgoznunk kellett, a mínusz 30 fokba is kihajtottak minket. Követ törtünk, vasutat építettünk. Mi a közeli kolhozban dolgoztunk. Voltak jó lelkű emberek, akik élelmet adtak, mutatták, hogy gyertek félre aztán tudtunk enni. Ha sikerült, akkor a parton csalánt szedtünk, meg találtunk krumplit. Ha rothadt volt, az is jó volt. Ha nem volt más, a fagyos földből puszta kézzel is kikapartuk azt. Ha az őröknek jó kedvük volt nekünk adták a krumpli héját. Ettük a csalánlevest meg a krumplihéj levest.”
Egyszer agyoncsaptak egy sovány kutyát, megsütötték s néhányan így jóllaktak. – emlékszik vissza az elhangzottakra Zsolt.
Ez az utóbbi annyira beleégett a minden napjaiba, hogy hazatérésekor a felesége, Nagyika kiakarta dobni a krumplihéjat, de nem engedte, így szólt: „Ki ne dobd drága Csillagom, jó lesz az még valamire.” Mikor Nagyika levelett kapott tőle, az tele volt drága Csillagommal.
A visszaemlékezése így folytatódik: Történt egyszer, hogy a kolhozban dolgoztunk, s sikerült elhozni tojást, krumplit, kolbászt. Észrevette egy dagadt muszka asszony, elkezdett utánunk szaladni. Addigra a nagy óbégatására odaért a többi asszony is, aztán jól elverték a tolvajt. Az őr mikor megunta, akkor elzavarta őket.
A táborban nem volt piskóta az élet. Ha valaki meghalt, akkor elszedték a ruháit. Aki szökött és elkapták, azt agyonlőtték. Ha valaki sokat ’pofázott’, akkor belökték a verembe, aztán mikor eszükbe jutott akkor kiszedték.
A betegekkel nem foglalkoztak. Elvitték őket valahová, aztán néha visszajöttek, de legtöbbször inkább nem. Barna bácsi szerencsére nem volt olyan beteg, hogy ledöntötte volna a lábáról. Ami baj volt, azok a tetvek. Mindenkit leborotváltak, aztán szórták rájuk a port. Történt, hogy egy jóbarátja, Feri bácsi lábára ráesett egy rönk s lágyékhajlattól bokáig csúnyán megsérült. Egy fogolytársa hypermangánnal lemosta és késsel felnyitotta a sebet, amiből két napig jött a genny. Végül Rosztovban látták el.
Nagyika a málenkij robotot úgy kerülte el, hogy mikor Tarcalon szedték össze az embereket, akkor egy rokonuk, Erzsóka néni édesapja, akiknek volt egy malma, elővett egy hordó aszú bort, odaadta a tisztnek s hazaengedték.
Papó túlélte a Gulagot. Nyíregyházáról 2000 embert vittek el, ebből 30-an tértek haza. Ők azok, akik jobb fizikai és mentális állapotban voltak.
Hazatérése után a saját hentes üzletükben dolgozott, azt később elvették tőlük. Majd dolgozott egy miskolci húsüzemben, a tarcali Állami Gazdaságban volt üzemi konyha vezető is, majd a miskolci Utasellátónál volt. Volt egy kis szőlőföldjük (Fekete-hegyen), az udvarukon présház, ahol finom borokat állított elő.
Köszönjük a történetet!